2009. szeptember 22., kedd

A vasárnap se hozott gyógyírt a szombatra (DVTK tartalék - Tiszakanyár 0-1)

„Baranyi nem volt hajlandó lerakni a borítékot az asztal sarkára Kálinak. Wicha lerakta; megkapta a Zöld Nyilat.” Ha mást nem, ennyit megtudhatott a pálya szélén folyó nézői beszélgetés foszlányaiból, aki a Honvéd elleni kudarc után másnap kilátogatott Diósgyőrbe, hogy az ifik remélt sikerével kárpótolja magát. Hogy a „jólértesültek” okoskodása mennyire fogható fel készpénznek, erősen bizonytalan, annál biztosabb, hogy két nap alatt a második vereséget is el kellett hogy könyvelje az egyszeri miskolci drukker.
Pedig az tulajdonképpen bevált, hogy az utóbbi években Holcim (a hejőcsabai cementgyár) néven indított NBIII-as tarcsi visszatért az Andrássy úti sportligetbe a Futó utcai „száműzetésből” - noha én magam szerettem vasárnaponként kibiciklizni a hangulatos és szerénységében otthonos csabai sporttelepre -, kábé félszázan jöttek ki megnézni, milyen az aktuális második vonal, kikkel lehetne megerősíteni az első keretét. Hát, körülbelül senkivel.
És ezt nem csak a kedvezőtlen végeredmény mondatja velem.

Pár napja Pesten élő barátom írta nekem, az U20-as vébére készülő válogatottat látva, hogy „sajnos, ezek sem azok, akik majd megváltják a magyar futballt”. Nos, ugyanez kicsiben a Diósgyőr-II: az sem hemzseg a már következő hétvégén a felnőttek közé kívánkozó tehetségektől... A fenti már idézett drukkeri párbeszéd egy másik tagja a vasárnapi meccs vége felé ugyanezt így fogalmazta meg csalódottan: „Ahogy nézem, ebből a csapatból se lehetne felvinni senki.”
A szikár tények mellett mindjárt előadom, én mit és hogy láttam. (0-1, részletek a Boon tudósításában)

Nos, a DVTK tartalék, noha szépen helyt állnak immár többedik éve a harmadosztályban, sőt, idén kifejezetten jól állnak a tabellán (első-második hely táján), alapvetően azzal kell hogy megküzdjön, hogy a meccseken nyilvánvalóan kijön, ők (mégiscsak) gyerekek, míg az ellenfél rendre felnőttekből áll. Utóbbiak ugyan nem kifejezetten az egyetemes magyar labdarúgás félreértékelt világbajnokai, viszont többnyire kipróbált harcosok. Ezúttal, a Tiszakanyár ellen például kifejezetten ijesztő volt látni, hogy az egyébként jól teljesítő belső védőkettősünknek egy olyan középcsatárral kellett megvívnia, aki alkatilag engem Rodrigo Lopezre emlékeztetett a Velez Sarsfieldből. Volt is jópár alkalma, hogy középről, tisztán, nagy erővel fejeljen kapura, szerencsére mind kicsit mellé ment, vagy a kapusban akadt el.

De a szakmai tapasztalatok előtt még egyéb megfigyeléseimről.
Szinte groteszk volt a látvány, hogy a stadion mögötti füves edzőpályát, ami mellett, mondom, kábé félszáz érdeklődő állt, zömmel szülők, kisebb részben a szokott idős bácsikák, valamint olyan „elvetemültek”, mint én, szóval hogy mindezt tucatnyi (pontosan 12) láthatósági mellényes „szekuriti” őrizte... Biztonság tehát volt, de egyéb öröme az embernek nem; a Norbi korábbi törzsszurkolós posztjában megénekelt „Vasfogú” Bálint se bírta a hatvanadik percig se, dühösen hagyta ott a mérkőzést. (Persze, nem biztos, hogy a pályán látottak bosszantották fel. De sanszos.)

Érdekes volt még, hogy - lehet, ebben tévedek, nem látszott egyértelműen - Faggyas mintha kapitányi karszalagot viselt volna, aminek nyilván az lenne az üzenete, hogy a vezetés ugyan alacsonyabb szintre száműzte külső problémák miatt, de ezzel jelzik felé, hogy egyébként számítanak rá, bíznak benne.
No de nézzük, ki mit mutatott magából, képességeiből.
Számomra az bizonyosodott be, hogy ebből a gárdából az egyetlen, aki valóban „felnőtt” módra van jelen a pályán, úgy áll hozzá a meccshez, úgy mozog, úgy ütközik (és nem csupán hagyja, hogy nekimenjenek), az Horváth Szabolcs. Egyrészt úgy viselkedik, ahogy egy már magasabb szinten is kipróbált játékosnak kell, ösztönös vezetőjeként a „kisebbeknek”, instruálja őket, maga is ennek megfelelően helyezkedik, mozog fel-alá, ha kell, nyugtat, ha kell, sarkall; igaz, utóbbiban többször túlhajtja magát, a nagyképűség bűnébe esik, kakaskodik, a végén ki is állíttatja magát. (Ekkor még tetszett benne, hogy nemigen akarta messze menni a pályától, láthatólag érdekelte, mi lesz nélküle, a bírónak kellett távolabb „kergetnie”.)
Mindazonáltal Horváth sem játszott jól, sőt, talán baj is, hogy a szokásos hátravont baloldali középpályás posztjára szorult, ezen a szinten több szerep, több labda juthatott volna neki frekventáltabb helyen. De ha arra kell gondolnom, hogy a felnőttbe a közeli jövőben ki játszhatna indokolt esetben, akkor, ismétlem, csakis ő jöhet szóba.

(A háttérben a jövőtök, srácok)

Faggyast ismerjük régről, meg láttuk mostanában is, rá nem vesztegetek szót.
Valaki valahol rákérdezett: Bulatovics miért nincs a nagyok között. Akkor úgy reagáltam: úgy még csak egy nagy gyerek. Egyébként tényleg nagy, 17 éves létére ha szembejönne egy sötét sikátorban, tutira csókolommal köszönnék neki. Amolyan 'Vieri kiskorában' típus. Nyilván koraérett, testileg, túlfejlett, amiből bármi lehet, Luca Toni-szerű klasszis erőcsatár, vagy elgyengülő-eltűnő senki is. Az biztos, hogy leköti a védelmet a jelenléte, képes a felnőtt ellenfelek között a labdáért törni, fejelni, de azokból sajnos semmi veszély nem teremtődik. S ő maga is kihívja maga ellen a nézők haragját, azzal, hogy minden faultnál fájdalmas - gyerekes - kiáltással esik a földre. A vendégek kispadja sokat zríkálta emiatt. (A bíró viszont rendre vevő volt a rinyára.) Ismétlem, gyerek még.
Ahogy az például a nagyok között már, ha jól emlékszem, egyszer kipróbált balhátvéd is, a többiek is Kicsinek szólították, úgy rémlik, elég gyámoltalanul mozgott és reagált a veszélyhelyzetekre. Ami nem jelenti, hogy nem lehetne tehetséges.
Régi kedvencem, a másik oldali védőként bevethető Esztergályos most nem kapott szerepet, pár társával végig csak melegítgetett, ezt két okból hozom szóba. Egyrészt mert tetszett, hogy amikor egy ellenünk fújt ítéletnél a nézők méltatlankodtak („nem volt semmi!”), odaszólt nekik, korrektül: de, tényleg felrúgta. Másrészt mert látványos volt a kontraszt, hogy említett mezőnyjátékos-cserék milyen alulmotiváltan álldogáltak-mocorogtak végig az oldalvonal mellett, míg a most szintén mellőzött Giák Tamás kapus viszont messze különvált tőlük, és egyéni edzőgyakorlatokat végzett legalább egy félidőn keresztül. Le a kalappal.

Mi van még? (Belenézek a jegyzeteimbe.)
Középpályánk mintha nem is lett volna ezen a mérkőzésen, egyrészt Horváth csak a szélen mozgott, a szélső védők közül a szintén rutinosnak tekinthető Menyhértet vádolom, hogy nem lépett fel (csak a legeslegvégén, de akkor szinte támadónak), úgyhogy Bulatovics és Faggyas felé inkább csak 20-30 méteres felívelések mentek, hasztalan. Érdekes volt látni, hogy a nem kifejezetten technikásnak tűnő Bulatovics volt, akire a szögleteket bízták.
Nem először tapasztaltam továbbá, hogy ezen a szinten valahogy - amennyire „nagy” még nekik, épp annyira - „kicsi” is a pálya. Valahogy ahhoz tudnám hasonlítani, mint az a játék, amikor fadobozban billeg egy labirintus, kívülről kell egyensúlyozgatni, hogy a vasgolyó fennmaradjon, ne essen a lyukakba. Na, ilyennek tűnik NBIII-as meccsen az egyébként normál méretű pálya: a labda állandóan le akar szaladni róla! Egyik oldalról a másikra való fordításnál, 30 méretesnél hosszabb passznál jó az esély, hogy a célszemély csak kétségbeesetten rohanjon a labda után, hiába. Mintha erősen domború volna a pálya felülete (kicsit tényleg az), amin rém nehéz fenntartani a golyót... Olyanról, hogy labdakezelés, alig-alig lehet beszélni ezen a szinten. (Nem azt mondom, hogy rossz, hanem hogy „nincs” is.)
Az utolsó öt percet, ami előtt alig-alig volt gólhelyzetünk, és amikor már jóideje vesztésre állunk, nagyon megnyomják a hazaiak, dicséretükre váljon. „Mindenki” felmegy, a játékban nem, de az akarásban benne van az egyenlítés; viszont minden próbálkozás valami buta hibán elakad. Vége, marad 0-1. Az ellenfél büszkén fényképezkedhet, kísérőik egymást ölelgetik - győztek Miskolcon! -, a mieink lógó orral le.

Pár perccel korábban a többször idézett drukkercsoport egyik idősebb tagja hazafelé indul, nem bízik a végső hajrában sem, társai még utánakiáltanak, a párbeszédből kiderül, a tévében akarja látni a közvetítést, ő visszaszól: „De a Ferencváros azért megveri a Fradit, ugye?” A nyelvbotláson mindenki kacag.
Hát, reméljük, meg, valami örömünk legyen.

6 megjegyzés:

  1. Nagyon zsír poszt :D csak egy kérdésem lenne: A végén a "De a Ferencváros azért megveri a Fradit" elírás , vagy pedig arra utal, hogy a Fradi képes kiejteni magát az elsőosztályból :D

    VálaszTörlés
  2. Norbi, mivel egyre több linket használsz a posztjaidban,
    érdemes lenne, ha használnád a "link megnyitása új ablakban" funkciót.

    az ellenkező eset engem személy szerint borzasztóan idegesít...

    VálaszTörlés
  3. ja wmitty.. bocsi.
    de szerintem Norbi sem használja

    VálaszTörlés
  4. piros, jobb klikk a linkre, azután ott nyitod meg ahol akarod :)

    VálaszTörlés
  5. @piros: ugyanazt akartam javasolni, mint Denno :-) Mivel magam automatikusan ezt a megoldást használom, nem is tudom, hogy mások milyen arányban alkalmazzák.

    A Blogspot sajnos nem ismeri ezt az opciót, így a kódba kellene beleírni a target=_blank részletet.

    Nem ígérem, hogy mindig, de majd próbálok figyelni erre is. Azért a jobb klikk csak jobb megoldás.

    VálaszTörlés
  6. @safranynorbert:
    köszi a jó szavakat

    "elírás , vagy pedig arra utal...":
    benne van a szövegben, azt reméltem, egyértelmű: ez egy nyelvbotlás volt az illetőtől, amin jót nevettünk - azért írtam fel, majd ide be, hogy itt is

    VálaszTörlés