2009. december 30., szerda

Keresztury Tibor: Ötös kolbász a Nagyerdőn

Az van, ugye, minden évben, hogy amikor Debrecenbe látogatunk, én már réges régen itt vagyok. Az idén másodiknak egy nagyon részeg sporttárs érkezett meg hajnali fél hétkor: rögtön riasztottak a buliból hazatérő arra lakó cimbik, mint témafelelőst, úgyhogy ki is mentem nagyokat ásítva az ese¬ményt szakmai alapon megtekinteni. Ott állt, kilökve az útra, ahol a 35-ös a városba belefut, s egy hatalmas piros-fehér lepedővel sikert jósolt délutánra félmeztelenül. Ma reggel már egész biztos arra gondol, bárcsak ott helyben ütötték volna el.

Debrecen - Diósgyőr 98/99 (1999. március 6.)

A testvérklubok randevúin eddig zavartalan volt az ügymenet: egy-két góllal nyert valaki, vagy békés pontosztozkodás született. Ám most az új idők szellemében fel lett rúgva ez a hallgatólagos megállapodás - a Fradi-, az Újpest- és a Nyíregyháza-gyűlöletben összeforrt sportbarátságnak vége szakadt. Miáltal egy szép hagyománnyal lett szegényebb ismét a tájhaza: a győzelmi mámor rosszat tesz a kívánatos szerénységnek, könnyen megzavarja a fejet, s ha még hozzá karóval is be van verve, a mérlegelő tisztánlátást visszanyerni még nehezebb.

Szépen indult pedig minden: a kezdőrúgást Esmeralda végezte el, akit a műsorközlő „a Senátor-bár királynője"-ként mutatott be, semmiképp sem érdemtelenül. Látszott rajta, ez a legkevesebb, ami róla akkor és ott elmondha¬tó: cápába beoltott teljesen hibátlan tizenéves tündér, lezserül belerúg a bőrbe, egyelőre ennyi, távozok. A mérkőzés legszebb jelenete volt, ahogy levonult a holdjáróban méltósággal, büszkén az izgalomtól hörgő tízezres publikum előtt. Foghíjas volt ekkor még a diósgyőri szektor, késett a vonat, mert kiesett néhány üveg, utas Nyíregyházán az ablakon, de végszóra tengerként felmorajlott a körút, s villogó rendőrautók gyűrűjében a szó szoros értelmében befutott a stadionba úgy kétezer harcos az állomás felől. A pályán közben világos lett, két dologról elfelejtettek szólni a balkáni vér által hajtott Szmiljanicsnak a mérkőzés előtt: hogy ezek a mi barátaink, egyfelől, másrészt meg hogy Dombi fut csak, amúgy abszolút veszélytelen, nem kell a félpályán megölni, hagyni kell szaladni, amennyi csak ebben a jó időben neki jólesik. Le is küldte a tudatlant az elsőn egyedóra végén Hanyecz: ekkor néztem először össze az Észak-Magyarország tudósítójával, vízszintes söprő kézmozdulatokkal mélyen egyetértve abban, mára ez itt eldőlt, vége van. A DFC úgy a huszadik perc táján jött át először a felezővonalon, s ez a félidő során mintegy háromszor fordult még elő. Világos volt, a Szapor-féle új szisztéma nem itt lesz finomítva tovább. Az új cívis isten, Radu Sabo lesgóljakor mégis csupán a szokásos forgatókönyv volt még mindig kalkulálható - így marad, vagy még egy, oszt jónapot, Miskolcon majd megfordítva ugyanez.

A szünetben - ahogy mondani szokás - alapos fejmosást tarthatott a szerény képességű mester, mert úgy jöttek ki a gyerekek, mint az ördögök. A nagy igyekezetben aztán gyorsan kaptak két gólt, de rúghatott volna ebben az öt percben még másik hármat a Loki, megtáltosodva attól, hogy végre egy olyan szintű csapat ellen játszhat, mint a falusi edzőmeccseken. A lelátón négynél indult meg az ütközet, a nagy tavaszi testvérháború: másfél méteres szöges deszka, sörösüveg repült a pályára, rendőrök emelték ki a tomboló elemeket. Betondarab és petárda, feltépett ülés, pajzsos rohamosztagok. A sajtópáholy közönsége értetlenül figyelte a fejleményeket: a mindkét oldalon felizzó gyűlölet az Újpes-meccsek hangulatára emlékeztetett, ahol testvéri szeretetben összeforrva egy oldalon álltak a most egymás vérét kívánó felek. A debreceni tábort nyilván az zavarta meg, hogy nem olvasta a cikkemet (Piros alkony, MaNcs, 1999. jan. 14.), így a sikert tévedésből a Lokinak, nem pedig a DFC nem túl éles ésszel is könnyen előre látható teljes morális-mentális szétesésének tudta be. A diósgyőri polgár pedig, ugye, ha mástól nem, hát attól, hogy danadanadom, miskolci majom, kapd be a faszom, megvadul, hogyha pedig integetve hívják, megy.

Vissza a gyökerekhez - mondta az Észak...-os kolléga, amikor odalent beverték az ötödik koporsószöget. Lehet kezdeni elölről megint. Volt még hátra nyolc perc, de eleget láttam, elsunnyogtam inkább, nehogy beszóljanak a helyi szellemesek. Néha karnevál az élet, máskor meg csupa bosszúság, fájdalom: a feladat minél jobb arányban döntetlenre hozni a meccseket. Aztán - már jó messze jártam - a csatazajt elnyomva elemi erővel, valami mély, keleti daccal felhangzott a jó kétezres kórus, hogy Dííííjósgyőr, 0-5-nél, hangsúlyozom, s menet közben a fal mellől beljebb húzódtam a járda centruma felé.

2009. december 29., kedd

Keresztury Tibor: Amikor helybe jöttek az istenek

Én már jó ideje nagyobbat csak akkor mozdulok, ha feltétlen muszáj: életbevágó ügyek, klinikai kontrollok, egy-egy temetés, ilyenek. A fontosabb sportesemények számomra a kisszobában zajlanak le gombbal, rugós focival, egy erre a célra rendszeresített puha labdával, illetőleg egy plexi tetejű, nyomogatós kosárpályán, a fiaim sikerével többnyire. Mérkőzésen utoljára a négy lidérces év után sikerrel vett osztályozón voltam, de abból se láttam valami sokat, mert a második félidő helyett az öltözőfolyosó falának repedéseit tekintettem meg, ne legyek rosszul az izgalom miatt. Mégis bátran kijelenthetem, hogy rajta tartom a kezem a Diósgyőr ütőerén, főként a mindenhol ott levő informátoromnak hála. Együtt lüktetek, abszolút naprakész vagyok, az épp véget ért meccs részleteit, s a szurkolói akciókat tekintve egyaránt. Ahogy hazaér, legyen az fárasztó vidéki út akár, már cseng is a telefon, s beszámolóját a Piros lap, a diósgyőri szurkolók havilapja révén némi spéttel megnyugtató módon kontrollálhatom. Velük vív, ujjong a lelkem a távolból tehát, ezt őszintén megvallhatom, dehát ez eddig nem nagy újság, tízéves kor fölött jellemes ember már nem vált csapatot.

DKSK - Aschaffenburg 97/98 (Ronchetti-kupa, 1997. december 17., Debrecen)

Karácsony előtt most mégis változott a képlet, helybe jöttek az istenek, a női részleg legalábbis, mivel a miskolci sportcsarnok ruhavásárt rendezett. Menjünk, mondom, nincs kifogás, a Nagyerdőig csak eljutok. Borsod megye Németország ellen, ahogy a megriadt büfésnek magyarázta, mikor odaértem, egy pirosra mázolt, felpörgött indián, ezt kihagyni keleti szívvel tényleg nem lett volna megbocsájtható. Ronchetti kupa-visszavágó, kétpontos hátrányból mindösszesen. Megesszük ezeket, folytatta a drukker, adjon még egy rumot, jó uram: a kultúrbusszal jöttem, ott volt csak hely, ki vagyok száradva teljesen. Különben hogy Aschaffenburg, tette hozzá rezignáltan, olyan város nincsen is. A kultúrbusz az az a járat, világosított fel az érkező barátom, amelyik nem reggel indul el, mondjuk Debrecenbe, merthogy nem áll meg útközben az összes létező kocsmánál, így a nemkultúrbusznál jóval rövidebb a menetideje. Beszélgetnek, eldalolnak rajta az emberek, szidják Pestet, a Fradit. Maximum csak mutogatnak a falvakban az ablakokból, így pantomimmel, érted, hogy nézelődés helyett tapogasson a lakosság inkább a földekre kifele. Igaz, Tiszakécske után a tószegi csárdánál múltkor történetesen pont ez állt meg, lehet nálad is keverednek néha a műfajok, ahogy olvasgatlak itt-ott, nemigaz?

Nézem a fejeket, tart a bemutatás, az ott, nézd csak, az a legállasabb ultra, a nevezett moncsicsis anyagzsebkendőbe bődületest fújt éppen, egy kétméteres, izomra gyúrt, félmeztelen tetovált. Nem ismer pestinek kíméletet. Az a másik meg mellette Arafat, kikapta a tömböt a pénztárból Barcikán, oszt rázárta a fülkét a manusra, onnantól csak nála volt jegy kapható. Gyere csak, intett hozzánk egy aprócska, nagyon részeg embert, ez egy rendőr, bazd meg, mondta fuldokolva, igen, bólintott a fej, üldözöm a bűnt Borsod megye szerte, de a meccsekre átállok, nem tehetek róla, a Diósgyőr, tudod. Megvallotta még, a kécskei csatában rányomta a pajzsot egy kolléga arcára, meg zsákmányolt két gumibotot, de egy vasutasnő mellyén még frissen, hazafelé meggyónta bűneit, így másnap szolgálatra tiszta lelkiismerettel jelentkezhetett. Elérzékenyültek ezt követően, Csáki Jóska bácsi után újra aratott a halál közöttük: meghalt Kömi is a Stadler-meccsre menet, hosszan bólogattak, szép halál. Micimackó volt a beceneve, olyan lassan mászott fel a kerítésre gól után szegény. Mire leért nagy nehezen a Kispest ellen, mondjuk, már kezdhette elölről; ötször kellett - a jó égnek hála - aznap másznia, ez viselhette meg a szervezetét.

Menjünk, javasoltam, nézzünk bele a meccsbe is, óriási fent a hangulat. Ilyet az a pár jelenlevő debreceni az Oláh Gábor utcában még tényleg nem láthatott. Egy szív a zsúfolt csarnok, egy dobbanás, egymást tartja kétezer hajlongó, ütemre ugráló piros-fehér test, űzik-hajtják a lányokat, időkérés közben elborítják a lelátót a drapériák. Miközben a harc, teszem hozzá, odalent abszolút bukásra áll; de a vége, látom az arcokon, a kimenetel: az nem lehet vitás. Ez az önmagából kivetkőzött sporttárs itt mellettem, nem kétséges, biztos lenyomná az ellenkező esetben a szlovák bíró torkán a dobverőt. A csapat viszont, ha nem is lett jobb, határozottan megszépült, mióta utoljára láttam a Nagyváthy úti általános iskolában a Pécs elleni bajnoki döntőn: bajuszos oroszok helyett csupa kedves, intelligens arc, Kalmár-Nagy Dóra a példának okáért egy centernek álcázott fotomodell. Hat pont a szünetben oda, necces lesz, mondom a büfében, egyre több régi ismerős ver hátba, megannyi öreg mohikán; tanárok, seftesek, sírásók, mérnökök, egy-két újdonsült hajléktalan. Meg kell állapítsuk, a Redskins, a Rude Boys, meg az Ultras legtöbb tagja akkor még tipegett, de attól még, hogy nem látták Oláh ollózásos gólját Fükő szögletéből, nagyon aranyosak.

Ömlenek okulásomra a történetek. Hogy átmentek pár százan Kassára a Juventust megtekinteni, plusz éltetni, hívni, rábírni a vasgyárral kötendő frigyre Rezest, szidni Bindert meg Meciart. Jóval többen voltak, mint a helyi hangoskodók, így kivonuláskor az egyik oldalon Juve-Juve, a másikon meg a Diósgyőr zúgott fel, Bajnokok Ligája-meccsen, istenem, s hogy ezért érdemes volt megszületniük. Mikor jöttek az olaszok lefelé félidőkor, kihajolt egy kíváncsi arc a játékos kijáró fölött, bevárta Lippit, s ezt a kérdést tette fel neki: bon dzsornó, májsztró, ismered Tornyi Barnabást? Hogyha nem, gyere el, bemutatlak neki, szabad idejében továbbképez szívesen. Ment aztán a szünetben a barátkozó nemzetközi ismerkedés: áj em ultra fájter íszt hangöri. Ju ár torinói állat, ju ár máj bradör. Nyújtotta az olasz erre a Juve-sálat biztató mo¬sollyal, hogy cseréljenek. Ezt testvérem? Miket képzelsz, meg ne haragudjál. Ez Diósgyőr-sál, láthatod. Még az apámnak se, a halottas dikón, isten éltesse soká az öreget. El vagy te tévedve teljesen.

Mire eddig eljutottunk, régen ment a második félidő már, elszabadult a pokol, átvette a csapat a vezetést. Talpon volt az egész csarnok, megjött az a régi érzés, belesűrűsödött abba a tíz hátralevő percbe az egész gyerekkorom. Mi vagyunk a legnagyobbak, hej-hej, akinemugrálfradista, Király Sándor a legnagyobb király. Tisztán látszott, megfizetett íszt hangöri a németeknek mindenért. A keleti erő. Lengtek a zászlók, feszültek a sálak, Miskolc győzött, ünnepelt. Tizennégy pont, sima ügy lett, zokogtak a csajok, ki ezért, ki azért, mindkét oldalon.

Aztán a mieink diszkréten kimenekültek a pályára özönlött harcosok sör-, bor-, valamint pálinkaízű csókjai elől. Oszlott a nép, álltam kint az estben, motoros rendőrök rendezték az autók, buszok végeláthatatlan konvoját. Rettenetes tülkölésben, éneklésben indult a menet, csak a kultúrbusz sofőrje várt még rutinosan, bölcsen, türelmesen - úgyis órákkal előbb ér haza. Így is lemarad még jónéhány utazó miskolci nagykövet, gondoltam a hirtelen lett csendben - eleven volt bennem még egy frissen hallott jelenet. Kimetsz a fényszóró egy kibillent balanszú, piros-fehér testet éjjel tizenegykor, a város határában, a 92. percben elveszített győri meccs után: bal kezével stoppol az útnak háttal állva, arccal a reménytelen messzeségbe vesző Miskolc felé, a festékszórós jobban pedig az áthúzott helységnévtáblát nagy precizitással Diós előtaggal egészíti ki.

2009. december 28., hétfő

Keresztury Tibor: Piros az Isten

Olyan türelmeset, mint a diósgyőri, élőben még nem láttam. Másfél órát képes várni a Tiszai pályaudvaron hosszú, méla lesben, és csak mikor már látszik a fradisták vonata, akkor nyúl kőért, botért, üres üvegért. Azt a pontos érkezést, hatodik vágány, nagy nehézségek árán úsztam csak meg, kíváncsi hetedikes. Várni – vonatnál is jobban – még bíróra tud nagyon. Egyszer Divinyi, vagy melyik, alkonyattájt gondolta úgy, hogy elég idő múlott el a lefújás óta. Hogy súlyosan tévedett, arra a rendőrautó hátsó ülése előtt hasalva, vagy négyszáz méterre az északi kaputól kellett rájönnie, amikor is felismerték. Hartmannt Hatvannál fogták meg a vonaton - a klubszeretet nem ismer fáradtságot, kalauzt. Békésen ült a büfében, azt hitte, túl van a veszélyen, szegény.

Akkor még nem Miskolci Ultras és Red Fanatics voltak - a nyugati kultúra hatása későbbi keletű. Ellenben elnéztem tíz éven át azt az elképesztően kancsal, tapsifüles vezérszurkolót, aki egy ménkű nagy marhakolomppal, a pályának háttal, úgy fogta össze a stábot, mint odalent a fiúkat az isteni Salamon. Olyan torok az Operában nincsen. Nem tett egyebet, mint – a hangulattól függően – öt vagy tízpercenként egy rettenetest ordított, hogy „Dííííí…”, amit úgy ezer bariton egészített ki „ósgyőr”rel, haladéktalanul. Kicsit sajnáltam, hogy az egész szezonból semmit sem lát, de amikor elkezdtem ezt a dolgot, kijárni, azért mégis ő szerettem volna lenni. Meg Malejkó Magdit irigyeltem nagyon, aki néha Salamon kocsijára vigyázhatott. Vajszínű Lada 1300-as, vadi új. Később szerelmes is lettem belé, úttörőtáborban csókolóztunk, ez a vigyázás nagyon felizgatott.

Nagy korszak volt, ment a szekér, tombolt a nép. Legázoltuk 5-4-re az Egyetértést – az egyik legjobb véghajrá volt, mert le volt beszélve a derbi, de iksznél egy lecsúszott lövés véletlenül bement. Az a tízperc, ami ott jött…; tiszta Bundesliga. Feltámadó vasgyári önérzet, nem kell a koszos pénzetek, ha már így alakult. Rázta a kolompot a példaképem egyfolytában, mi kéne, pont, büfések?! Bundás tetűk. Pedig, megfigyeltem, be volt avatva; legalábbis túl sokszor tippelte meg pontosan előre, hogy mi lesz. Miskolci Mándy-hős: ki lazsált edzésen, hogy mozog a fakóban az új gyerek, hogy áll az ifi – nagytudású embernek tűnt valóban. Később elment a hangja a nagy sikerek alatt, de hát a Veréb-Salamon-Váradi-Görgei-Oláh-Tatár-Fükő-Borostyán-Fekete tengely fényesen üzemelt. Nyolc válogatott, KEK-továbbjutás, leállt a gyár a meccsek idejére, épp csak a kohót fűtötték, ne hűljön ki teljesen. Ilyet azóta se láttam, hogy egy városban tényleg mindenki a csapatról beszél. Mennyi volt a pontpénz, mit ivott Tatár Dzsordzs szombaton a Juno bárjában, milyen súlyos az új csillag, a "kisgörög", Teodoru II. húzódása; minden meg volt tárgyalva, nagyvárosi méretekben, rendesen.

A közönség hamar felnőtt a csapathoz – az állomási csata, s több legendás bíróverés is ekkorra datálható. Az öntudatra eszmélés zaklatott, szép évei voltak ezek, művezető Európában annyi visszaszólást még nem kapott. A hétvégi eredménytől függően termelt a Digép. Ki e nevelődés folyamatát felismerni rest volt, keményen meglakolt. Így Törőcsik, egyébként a legjobb, akit Diósgyőrben valaha is láttam, elkövette azt a végzetes hibát, hogy a partvonalhoz kocogva csupasz seggét mutatta a B-közép felé. Ezt azért mifelénk nagyon nem szeretik. Kiszabadítása később a teljesen összetört, leeresztett kerekű, kivert ablakú, félig felborított buszból demokratikus rendőrségünk emlékezetes fegyverténye volt. Hogy a ráhatás nyomán mégis érthetett a szóból, azt abból gondolom, hogy a következő diósgyőri fellépése előtt – bánatomra – sérültet jelentett.

Szomorkodásra amúgy nem volt semmi ok. Álmodni se merte senki, hogy Váczi Béla lesz majdan az utolsó király, hulltával pedig kizárólag egy Adzsojev nevű gazdasági menekültért kell kimenni. Város és csapata egymásra talált. Egyszer, a teltházas Fradi-meccsek egyikén egy leszúrt ember mellett álltam. Először azt hittem, hogy csak részeg, de az nem lett volna feltűnő. Le volt szúrva rendesen, posztókabátján átütött a vér, bágyadt, üveges tekintet…; amiatt kezdtem el figyelni óvatos sandítással, hogy miért nem figyel ez, amikor pedig támadunk. Sok jelét nem adta, de úgy tűnt, mintha élne, tartotta a tömeg, az egymásnak feszülő vállak prése. Össze csak akkor esett, amikor mindenki felugrott, mivel Oláh gyönyörű gólt ollózott egy jobboldali szöglet nyomán. Vezetünk, ez meg meghal itten, mondta valaki nehezményezőleg, amikor elvitték. Biztosan pesti. Csupa bosszúság volt az a nap, nemsokára az FTC is kiegyenlített. A gólnál valaki feltette a kezét: őt literes borosüveggel ütötték le, mielőtt hosszasan lóbálva átdobták volna a fradisták szektorába. Repült vagy tíz métert a zöld sas, majd odaát sikerrel landolt a fejeken. Ott örüljél, testvér, a helyeden.

Eleven kapcsolatom a DVTK csapatával a legjobb pillanatban, a leszálló ág kezdetén, lakcímváltozás okán szenvedett törést, de a történet mégsem itt ér véget. Évek múltán előkészületi mérkőzésre jött a Dzurják-féle garnitúra Debrecenbe. Nagyerdei Stadion, mínusz tíz fok, öt néző, vezette Bay. Az ötből kettő játékosfeleség, én a barátomat egy feljutásért küzdő, romjaiban is stílusos csapat játékát látni vittem – sokat hallott már róla. Az ötödik természetesen a kolompos volt, ezúttal szemben állva, a fején meleg fülessapka, de a tekintetéről rögtön megismertem. Szólni nem sokat szólt, ittasnak is látszott, ám a fényes 0-5-ös győzelem után az a jólismert, régi hang zengte ütemesen a Diósgyőr sikerét: gyeertek ide, gyeertek ide. A fiúk kicsit fáztak, elegük is volt már az egészből, de egyikük levonulóban azért felintett.

2009. december 27., vasárnap

Keresztury Tibor: Gyászbeszéd a Diósgyőr sírjánál

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Vége a dalnak, előttünk kiterítve fekszik a halott. Élt közel 90 évet, benne volt a korban, halála törvényszerűnek mégsem mondható. Mi, akik itt egybegyűltünk, életünk egy részét is eltemetjük most. Nevezzük ezt a részt a fiatalságunknak, nevezzük Miskolcnak, nevezzük keletnek, tetszés szerint, de mondhatjuk azt is egészen nyugodtan, hogy számunkra a magyar futballnak nevezett történet a mai nappal végetért. Nem, majd innentől a Nyíregyházának szurkolunk… Nekünk a csapattal együtt megszűnt ez a sportág, a honi labdarúgás, nincs miért meccsre járni, nem kell remegő gyomorral várni a sporthíreket. S akkor ez alkalomból azt is elmondanám, ha nem jogállamban élnénk, hogyan nézne ki a tor.

Ha nem jogállamban élnénk, felsorakoztatnánk szépen libasorban a Stadion Étterem bejárata előtt a geciket. Az összeset, aki áldozatos munkájával előidézte ezt a helyzetet, mindenkit, aki tett érte, hogy ez így legyen: elnököt, álszponzort, műmenedzsert, úgynevezett befektetőt, önkormányzati képviselőt, szakosztályvezetőt,
klubigazgatót – tudjuk a neveket, könnyen összeszedhetők. Állnának a tűző napon, miközben bent csendben diskurálva fogyasztanának a Harcosok. Aztán, mikor már erősek és bátrak, de még messze nem részegek, kezdetét venné a miskolci istentisztelet. Felvennék a baseball-ütőt, bikacsököt, boxert, bicikliláncot, betennék az ujj közé a zsilettet, lecsapnának az asztal sarkán pogácsázás végett néhány sörösüveget, s kiszólna a szóvivő az ajtón, lehet sétálni, uraim, egyenként befele.

Gyere, geci, köszöntenék odabent az első illetőt. Ezt, mert elfelejtetted, az 1977-78-as szezonért kapod: püfffff! Ezt a ’78-79-es bronzéremért, püfff, pafff, dirr-durr, elmehetsz. Jöhet a következő. Na, geci, kérdeznék a beballagó delikvenstől, mond valamit a ’77-es és ’80-as MNK-győzelem? Nem, ráznák a fejüket már a verés közben, nem mond az semmit teneked, mert ha mondana, biztos nem így cselekedtél
volna, s nem lennél most itt közöttünk, végre együtt, először és utoljára, szeretett csapatod szurkolóival.

Emlékszel, testvérem, kérdeznék a harmadiktól bizalmasan, érdeklődve, amikor KEK és UEFA- mecscseket játszott sorozatban huszonkétezer ember előtt a csapat? Nem úgy tűnik, püfff, pafff, püfff, pafff, mintha elég éles volna az emlékezeted. Az pedig már pláne nincs meg, tutira, hogy a Besiktast, a Rapid Wient és a Hajduk Splitet is kivertük, mert ha meglenne, akkor száz százalék, hogy nem viselkedtél volna
így. Jaj, de jó, hogy újra látunk, fogadnák meghitt módon az újabb szemetet: olyan gyorsan elhagytad a várost ’84-ben, hogy tisztázni se tudtuk, miért is történt valójában, pifff, pafff, az a kiesés; Görgei Csucsu miattad forog a sírjában, szegény.

Ha nem jogállamban élnénk, a következőnek elmesélnének a ’93 és ’97
közti NB II.-es évekből egy történetet. Tudod te – csak mert te voltál az elnök akkor, azért kérdezem -, milyen érzés Balmazújvárosra utazni egy hétvégi fordulóra? Nem, nem tudod. És tudod, hogy milyen az, mikor kinézel az autóbusz ablakán, püfff, püfff, püfff, oszt rá van festve a legelő tehénre a csapatod, püfff, szent neve?

Gyere csak, gyere bátran, invitálnák az újabbat, hogy a vendégszeretettől bátorságot
nyerjen, gyere beljebb bizalommal, drága jó fiú! Jól tudom, hogy te hoztad, püfff, püfff, ide, ugye, püfff, püfff, Verebest? Te meg, mocsok, avval vagy, ha jól látom, azonos, aki aláírta Tornyi Barnával azt a püfff, minden, püfff, szempontból, püfff, előnyös, püfff, szerződést, püfff, püfff, püfff, ugyebár, szóljál, ha tévedek.

Így zajlana, Tisztelt Egybegyűltek, ha nem jogállamban élnénk, a végtisztesség a Diósgyőr hullája felett.

De mivelhogy jogállamban élünk, foglaljuk imába inkább Szabó Géza bácsit, mint a kifosztott, átbaszott, megalázott, semmibe vett, mégis méltósággal teli úriemberek, és soroljuk a harang ritmusára sorban a neveket – Veréb, Kovács, Salamon, Kutasi, Váradi, Oláh, Fükő, Tatár, Borostyán, Fekete, Görgei -, eljutva Dzurjákon, Váczi Bélán át Adzsojevig, mondjuk, s nézzük, ahogyan ráfesti az alkony pirosára mindet
a szél a Vasgyár romjai felett.

-- keresztury --

Egy kis Keresztury

Majdnem azt a címet adtam, hogy Egy kis irodalom, de Keresztury Tibor több mint irodalom, ő emelte be a Diósgyőrt az irodalomba.

Keresztury Tibor

Mára már legendásak az írásai, amelyek a MANCS-ban - és ki tudja még hol - jelentek meg.

Az elkövetkező napokban az ő írásaiból nem, nem válogatok, hanem minden kezembe került, Diósgyőr-témájú írást próbálok publikálni. Az írások véletlenszerűen követik egymást, ha néhol lesz is áthallás a mai helyzetre, akkor az csakis a véleltlen és Keresztury műve.

Szóval, az aktualitás kicsit csorbát szenved, de cserébe emelkedik az írások színvonala.

Jó olvasást!

2009. december 23., szerda

Végy egy jó kapust!

A foci egyik alaptétele, amely hatványozottan igaz most a DVTK-ra is, hogy a csapatépítés úgy kezdődik: végy egy jó kapust! De kit? És legfőképpen honnan?



Veréb Gyuri, Knotz Laci, Benone Dohot, Hanyecz János, Rácz Robi, Nota Gyula, Nagy Zoli, Kövesfalvi "Kavics" István, Köteles László – szép ez a névsor, ők azok a kapusok, akiket láttam Diósgyőrben védeni és jó szívvel gondolok rájuk. Most, a kiesés ellen küzdve lenne szükség az utódjukra.

Ősszel ugyebár itt volt Kovács Zoltán, Somodi Bence, Besarion Kodalaev és Giák Tamás. Az első kettő játszott a bajnokságban, és mindannyian pályára léptek a Ligakupában. Mivel ez nem egy visszatekintő poszt, ezúttal tekintsünk el az értékeléstől, ugyanis Kovács és Kodalaev már nincs is a klubnál.

És ez az! A fiatal és tapasztalatlan Somodival és a még fiatalabb és még tapasztalatlanabb Giákkal életveszélyes lenne nekivágni a bajnokságnak.

Tehát igazolni kell, és itt jön a probléma, mert nincs nagyon kit. Az egy dolog, hogy pénz nélkül mindig nehéz igazolni, de nagyon beszűkült a piac, ami minimum két dolognak tudható be. A mezőnyjátékosokhoz hasonlóan a kapusok is az első adandó alkalommal elpályáznak külföldre és mintha mostanában nem lennének olyan nagy kapusegyéniségek. Ehhez még hozzájön, hogy télen alig van lejárt szerződésű játékos…

A fentiekből szinte egyenesen következik, hogy vagy olyan kapust lehet igazolni, aki nélkülözhető a klubjában (harmadik számú kapus), akinek nincs csapata (sok jóval nem kecsegtet, általában oka van ennek), vagy a szerződésében van egy kitétel, hogy milyen esetben távozhat automatikusan, illetve marad a külföld. Dohot és Nota esetében bejött, Urayval, Kodalaevvel kevésbé jártunk jól.

De nyugodt vagyok, mert végső esetben ott van Veréb Gyuri, alig múlt 60, bármikor beállítható!

2009. december 20., vasárnap

Kész(?) a napos oldal

Kaptam néhány képet a Diósgyőri Stadionról az imént. Nem bírom ki, hogy ne osszam meg veletek.



Fotók: Kun Peti
Úgy tűnik, kívülről már teljesen készen van, a székek is a helyükön, a tető is rendben lévőnek tűnik. Már csak hátul és belül lehet munka, gondolok itt a kerítésre, tereprendezésre, illetve a mellékhelyiségekre és egyéb kiszolgáló egységekre. Olyan sok nem lesz belőle, mert a VIP-páholyok és az öltözők maradnak a másik oldalon, kíváncsi vagyok, hogyan hasznosítják a lelátó alatti részt. Az rendben van, hogy lesz WC, de az azért messze van a hasznosítástól.

Érdekes a fehér székekből kirajzolt DVTK felirat, szimmetrikusnak semmiképp nem nevezhető. Biztos lett volna jobb megoldás is, van olyan barátom, aki egyenest azt mondta, nem kellett volna semmilyen felirat, szépen nézett volna ki piros-fehér csíkosan is.

Úgy tűnik, Magyarországon szokatlan módon sikerül betartani a határidőt (lásd még: "a határidő arra való, hogy legyen mihez mérni a csúszást"), sőt, ha nem valamikor február végén/március elején lenne a legelső hazai meccs a Vidi ellen, akkor talán hamarabb is át lehetne adni.

Akárhogy is lesz, én biztosan maradok az állóhelyen, arra viszont kíváncsi leszek, hogyan alakítja át a szurkolói szokásokat, hogy jövőre mind a két egyenesben ülve, feltehetőleg drágább jegyért lehet nézni a meccseket.

2009. december 19., szombat

Piros-fehér másfélpercesek

Juhász-Léhi István (Tóni) indított egy videóriport-sorozatot a BOON-on, ahol ismert diósgyőrieket - játékosok, szurkolók, médiamunkások - szólaltat meg. A másfél percet ritkán sikerül betartani, de annál jobbak a videók.

(A poszt folyamatosan frissül, ahogy készülnek az újabb részek, figyeljétek a gépházüzeneteket a Twitteren!)

Kocsis Norbert


Balogh Attila


Sike Gábor


Veres László


Tóth Gábor (Sluki)


Teodoru Borisz


Vitelki Zoltán



Veréb György

2009. december 18., péntek

Film után könyv

Alighogy megjelent a centenáriumi DVTK-dvd, majd megvolt a díszbemutató, türelmetlen szurkolóként elkezdhetjük várni a centenáriumi DVTK-könyvet.

Az 50. évfordulóra kiadott jubileumi könyv (Dr. Zádor Tibor: az 50 éves DVTK) alig lelhető fel, én is csak hírét hallottam, viszont sokan ma is bibliaként forgatják Varga Lajos: Diósgyőri futballtörténet 1910-1996 című művét. Ezen kívül a Kilenc klub krónikája egy kilencede foglalkozik a DVTK történetével, más könyvről nemigen tudok. (A Repkáról, kosaras lányokról kiadottakat ezúttal nem számolva). Ezek antikváriumban is alig lelhetők fel, így biztosan sokan örülnek majd az újnak. (Nem megyek el abba az irányba, hogy hányan olvasnak manapság könyvet, egyrészt mert ennek a blognak nem témája, másrészt ez egy igen speciális könyv, amit feltehetőleg nem az elejétől a végéig kell olvasni.)

A könyvet Sike Gábor - nem kel bemutatni - és Dr. Nagy János sporttörténész írja. Utóbbiról csak annyit, hogy ezer éve gyűjti a diósgyőri csapatképeket és mindenféle infót, persze egy jó részét saját kútfőből, hiszen a DVTK történetének nagyobb részét személyesen élte át. Ő az, aki a centenáriumi film elején a régi botrányokról mesél.

Ahogy Sike Gabi a napokban elmondta, a könyv jól áll, rengeteg egykori diósgyőrivel beszélt, rengeteg jó sztorit hallott, a képanyag már egy képeskönyvhöz is sokszorosan elég lenne és megvan a kiadó is, a miskolci Well-PRess személyében. A könyvet szeretnék február 6-ra megjelentetni, de ez egy sokszereplős játék, így most még bizonytalan.

Azt vagy tíz éve hallottam Sike Gabitól, hogy "élete vágya" a Varga Lajos könyvét lecserélni, hiszen abban annyira sok a hiba, hogy sok esetben használhatatlan. Ezt egyszerű olvasóként is tanúsíthatom, találtam benne olyan meccset, ahol az "ellenfél" nem is játszott egy bajnokságban a Diósgyőrrel.

Én már csak régimódi ember vagyok, jobban szeretem a könyveket mint a filmet, így elképzelhetitek, mennyire várom a megjelenést!

(Több helyről hallottam, hogy Varga Lajos is elkészítette a könyvének a centenáriumi kéziratát, de egyelőre nem talál kiadót és anyagi fedezetet a nyomtatáshoz.)

FRISSÍTVE

Újabb infókat kaptam. Ezek szerint nem is egy, hanem mindjárt két könyv jelenik meg 2010-ben. Először az évfordulóra egy százoldalas képeskönyv (album), majd a második félévben egy történelemkönyv, ahol már a betűk lesznek túlsúlyban.

2009. december 17., csütörtök

Tessék, címkefelhő

Ez a poszt elsősorban azoknak szól, akik nem görgetnek le az oldal legaljáig.

Ugyanis tegnap este óta ott található a címkefelhő. Na és, minek az? - kérdezhetnétek. Remélem, hasznára lesz annak, aki egy konkrét témáról akar olvasni, sálról, műsorfüzetről szóló írásokat, esetleg videókat keres. Egy kattintás, és a blogspot kilistázza az adott témában keletkezett írásokat függetlenül a keletkezés idejétől.

Erről van szó

Érvényes a régi mondás: aki keres, az - görgessen lejjebb a jobb oldali sáv aljára és - talál.

2009. december 16., szerda

A DFC tájékoztató programfüzete

Nem is olyan régen írtam róla, hogy - mint később kiderült, - Szabolcs e-mailben megkeresett és egy régi DFC-s programfüzetett ajánlott fel, amit meg is kaptam.

Itt kezdődik ez a történet. Amikor a DVTK - Nyíregyháza Ligakupa-meccs után Szabolcs a kezembe nyomta az újságot, belém nyilalt a felismerés: ilyen nekem is van. A digitális verziót látva valahogy eszembe sem jutott, hogy nem B5-ös formátumú újságról van szó, hiszen ilyen a Gólöröm, ilyen volt az Aréna, Katlan, Piros-fehér Hírek, de még a Piros Lap, 3. félidő és sok-sok más hasonló kiadvány. Ez viszont A4-es.



Ahogy időm engedte, szétnéztem a szülői lakásban őrzött kincsek közt és találtam is még egy példányt - mit tesz Isten, ez is Diósgyőr - Vác, de már az 1992-1993-as szezonból. Akkor élte a Vác a fénykorát, de ezt a meccset a DFC nyerte 2-1-re, nekem azért is emlékezetes, mert pár olyan osztálytársnőm is kinn volt, akik amúgy nem érdeklődtek a foci iránt. Erre (is) alapozom azt a véleményem, amit folyamatosan megerősítenek az újabb sztorik, hogy Miskolcon azért is nagy a Diósgyőr beágyazottsága, mert gyakorlatilag mindenki volt már kinn meccsen legalább egyszer. Konkrétan az a kép van előttem, hogy Léda ül a betonon, annyira nem köti le már a meccs, hogy inkább olvas, majd az egyik gólunk után feláll és nézi a pályát, talán az ismétlesre várt...

És hogy mit tudtam meg ebből az újságból most? "...az utánpótlás szakágvezetőjének felkérték Farkas Gábort, aki korábban már szerezhetett tapasztalatot a labdarúgás világából, legutóbb például Sajóbábonyban tevékenykedett".

Aki rendszeresen olvassa a blogomat, az már ki is találta, most nem következhet más, mint hogy drága jótét lelkek, legyetek szívesek nézzetek szét a szekrények alján, ágyneműtartókban, és ha régi diósgyőri műsorfüzetet találtok, akkor keressetek meg a nkocsis(kukac)freemail(pont)hu címen! Biztosan megegyezünk!

2009. december 15., kedd

Pár nap múltán is a filmre emlékezem...

Jó film volt, mármint a DTVK 100 év című alkotás, amit, ugyebár, DVD-n lehet megvásárolni - én magam háromra is beruháztam -, és egy alkalommal élő vetítése is volt, múlt vasárnap a Művészetek Házában. Az akkori hangulatról, ami azért moziteremben meglehetősen szokatlan, valami képet kaphatott, aki nem volt ott, ha megnézte a kettővel ezelőtti blogbejegyzésünk videóanyagait, a dvtk.eu honlapon pedig Norbi barátom fotói mutatnak még valamit, plusz a rövid összefoglaló cikk a történtekről, elhangzottakról.


Mivel elég érdekes és ritka esemény volt ez az egész, és ígértem is korábban, írok róla: felidézem, mi jutott ott akkor a nézőtéren ülve az eszembe.
Nem ünneprontásként, de tényleg megindította a fantáziámat, ami a rendezvény kvázi-műsorvezetője, Veres Gabi mondott a mikrofonba, amikor maga is küszködött az érzelmeivel a közönség sokáig szűnni nem akarom lelkes éneklése közepette. Nevezetesen hogy szerinte ilyen még (a világon?, vagy "csak" hazánkban?, nyilván mindegy) soha nem történt filmszínházban. Mármint hogy ilyen, hm, interaktív módon, a következő másfél-két órát ilyen erős érzelmek közepette várjon egy nézősereg, s nevezett érzelmeinek hangot is adjon. Szóval azért eszembe jutott, hogy jelen voltam én már valami hasonlón, méghozzá 1999-ben a közel két évtized múltán végre folytatódó Csillagok háborúja újkori epizódjának a budapesti (éjfél után 1 perccel kezdődő) premierjén, el lehet képzelni, a magyar Star Wars-rajongók színe-java ült ott, s futott át az agyán (pláne: szívén), hogy gyerekkori álma válik valóra... Nos, pont azért hasonlítom egymáshoz a két estet, mert szerintem fontos megfigyelés, hogy a kettő összehasonlítható. Akárhogy is, kevés ügy van a világon, az tuti, ami így képes magával ragadni a jónépet.


De folytatom: az is önkéntelenül eszembe ötlött, pár perccel a vasárnapi vetítés megindulása után, hogy mikor volt életemben utoljára, hogy moziban a könnyeimmel kellett küszködnöm... Ami beugrott, gyerekkori emlékként, A Verne-féle 15 éves kapitány valamikori filmadaptációja, tíz éves korom körül láthattam, és persze hogy sírtam a vetítőben (Táncsics mozi, Győri kapu). Hát, most ez nem következett be, de ehhez küzdeni kellett rendesen a feltoluló érzelmekkel. Benne volt maga a film is, amelynek első negyedórája e tekintetben "erősen" indít, de természetesen kellett az elementáris hatáshoz a megelőző fél óra is, az előkészületekkel, a felfokozott várakozással, a tömeg gyülekezésével, piros-fehér sálak, rigmusok, DVTK-himnusz és más dalok skandálása, elismert-tiszteletreméltó arcok feltűnése a széksorok között, hatalmas klublogó a vásznon, minden.
Az alig 15 éves Verne-kapitány helyett, persze, a jóval "öregebb" Diósgyőr következett ezután, 75 percben, ami egy (dramatizált) dokumentumfilmnél tisztes - mondhatni, szokatlan - időtartam, mindenesetre az édesapám egyik megjegyzése az volt utána, hogy "miért ilyen rövid"... Na, persze, a témára való tekintettel sokan néztük volna még jósokáig.

(A nézőtéren nem csak a legaktívabb szurkolócsoport képviselői, hanem a mai diósgyőri játékosok kisebb csoportja is felismerhető volt)

Mindazonáltal a alkotásnak van jópár kisebb-nagyobb hibája, és ezek jórészt az idő kitöltésével kapcsolatosak. Maga a rendező mondta el, pokoli mennyiségű leforgatott és archívból előszedett anyag közül kellett kigyomlálni annyit, ami az egy és negyedórát kiadta végül. Érdekes tanulság volt ennek során, mint interjúkból már kiderült, hogy meglepően kevés filmfelvétel gyűjthető össze az elmúlt száz évnek még a legutóbbi évtizedeiből is; ne felejtsük, hogy majd' mindent tévékamerák rögzítenek, ami futballpályán történik, csak a legutóbbi időkben szokás, ezen felül viszont szomorú tapasztalat, hogy ami meg is lenne 20-30 évvel ezelőttről, az is elveszett már, letörölték az egykori szalagokat, stb. Egyszóval nem lehetett könnyű - amúgy sem - összeméricskélni a feltétlenül filmre kívánkozó képsorokat, de minden esetre ennek tudható be, hogy a 100 év bemutatása feltűnően aránytalanra sikeredett. Szép, hogy dramatizált, azaz újrajátszott, korhű miliőben előadott jelenetek révén felidézhettük az évszázaddal ezelőtti kezdeteket, és egyáltalán, a mindőnk számára régmúltba vesző időket. Ám a nem a fiatal, illetve középkorú generációba tartozó szurkolóknak azért sok minden feltűnhetett, ami igencsak hiányzik: egész korszakok, "kihagyhatatlan" nevek. Évtizedekkel a születésem előtti bálvány, de így is ismerem a nevét például Dobó Zolinak, annyit mesélt róla a nagyapám és az édesapám, szerencsére ő megszólal a filmben, sőt, jelen volt az eseményen is (utána indult volna rögtön haza, hadd büszkélkedjek vele, hogy én voltam, aki rábeszélte, hogy maradjon még dedikálni, "van rá igény"!; volt is, naná). Folytatva a gondolatot: ugyancsak inkább az idősebbek tudhatják, de valójában nekünk fiatalabbaknak sem volna szabad felednünk, hogy a Diósgyőr történetének alighanem első számú, azaz legnagyobb, legnevesebb játékosa olyasvalaki, akit ehhez képest ritkán emlegetünk, s emlékeim szerint a tárgyalt filmben el sem hangzik a neve (?); édesapám azonban sose felejti el, hogy felidézze az illetőt, ha miskolci fociról van szó. Solymosi "Piksziről" beszélek.
(Hogy közismert beceneve miként írandó, nem tudom, a neten van rá példa így is, x-szel is.)

Ezen túl filmünkben látványosan "túlteng" annak a bizonyos hetvenes évekbeli "Aranycsapatnak" a kitárgyalása. Ez érthető, persze: ez számít a legfényesebb korszaknak, erre a mai szimpatizánsok közül is sokan emlékezhetnek, az akkori sztárok zömmel ma is ismertek és sztárnak számítanak. Ők ültek arányaiban legnagyobb számban a vetítést követő beszélgetés során a színpadon, dedikáltak később az előtérben. Ők jutnak főleg eszünkbe, ha olyasmi vetődik fel, hogy mondjuk kiről nevezzük el (majdani) a stadiont. Ám hasonlóan aránytalanságnak éreztem, hogy a kilencvenes évekbeli Tornyi-csapat is erős hangsúlyokkal szerepel a történetben, látjuk, ha jól emlékszem, Kotula - természetesen emlékezetes, és nekünk, akkori drukkereknek, nagyon fontos - gólját, a feljutás örömét; de valljuk be, ugyan mit jelent egy egyesület centenáriumakor a Kotula" név, de még akár a jónéhányszori feljutás egyikének kiemelése is? Hozzáteszem, értem én, és védhető mindkét szóvá tett "hiba": Veréb Gyuriék jelentik a film készítőinek gyerekkorát (lévén negyvenhez közeledő fiatalemberek), az említett Tornyi-csapat meg a mai szimpatizánsok huszonéves derékhadának első és legfontosabb sikerélményeit. Ezeket nem vitatom le, s pláne nem sajnálom senkitől sem. Nekem is ezek "azok" az emlékek.

(Mindnyájunk "Verébgyurija" születésnapja alkalmából különleges ajándékot kapott: egy száz évvel ezelőtti mezt)

De akkor még engedtessék meg a személyes Diósgyőr-históriámból néhány apróság, ami mostanában eszembe jutott. Az édesapám, hogy, hogy nem, az "Aranycsapat" (idézőjelbe kell írni, mert volt egy másik, amelynek tényleg ez a neve, ő például még láttam) idején, pedig megtehette volna, már nagy kisfiú voltam, szóval nem vitt ki DVTK-meccsre. Focihoz annyi közöm volt, hogy a tévében az argentin vébét tutira néztük. Valamikor 1980-81 táján járhattam először a stadionban, kétszer, emlékeim szerint a Dózsa volt a vendég, és legközelebb majd csak a '91-es feljutás idején mentünk ki újra (majd azóta mindig). Szóval ezen első alkalmak valamelyikéről olyasmi rémlik - lehet, rosszul -, hogy a mi kapunkban Veréb állt, az ellenfélében meg Kakas... (Tudom, ő később a Vasas hálóőre volt.) És lépcsőházibeli kis barátommal hetekig ezen kacarásztunk: Veréb és Kakas. Rém viccesnek tűnt a dolog gyerekfejjel. A minap Veréb Gyurinak ezt fel is idéztem, ő vitatta, hogy Kakas dózsásként lehetett volna akkoriban itt, viszont kiegészítette a sztorit azzal, hogy emlékei szerint egy korszakban több "madárnevű" kapus is szolgált az NBI-ben, Szarka például, mindenesetre mókás lehetne összegyűjteni ezeket; talán még a Focifarsang öregfiúk-programjába is beleférne egy ilyen "tematikus" mérkőzés... (Itt elárulom, hogy régi álmom a kilencvenes évek labdarúgóiból egy Piroska-Farkas-Vadász találkozót összehozni!) (Honvéd-BVSC-Videoton)

(Ha már ott voltak, Takács Petivel és Giák Tamással is aláírattattam a lemezborítókat - nem csak a régi nagyokkal -, mit lehet tudni, hátha egyszer még sokat érnek a szignóik...)

Volt egy nagy zakó (DVTK - Nyíregyháza 0-7, Ligakupa)

A Ligakupa utolsó meccsén agyonvert minket a Nyíregyháza.

Ebből nem lett gól (Fotó: BOON)

Lehet a kifogásokat keresni, hogy ez csak egy Ligakupa, Kodalaevet korán kiállították, hogy Búrány hibája és a gyors hátrány rányomta a bélyegét a meccsre, de a tényen ez nem nagyon változtat.

Aczél utolsó meccse volt, azt hittem, gálameccs lesz és nem a nyíregyháziak gáláznak. Nem így alakult, amiben a fentieknek biztosan szerepe volt, de ezen kívül volt még rengeteg egyéni hiba is. Egyetlenegyet szeretnék kiemelni azért, mert Somodi rontott máskor is és a többiek is, de Aczél ekkora hibájára nem emlékszem. Valahanyadik gól előtt Jeknic előretört, majd a felezővonal környékén meghúzódott, szemmel látható volt, talán jelezte is, hogy cserét kér. Viskovic elkezdett melegíteni, de Aczél nem parancsolta le Jeknicet, vagy legalább valakit a helyére küldhetett volna hátra, így nem sokkal később a bicegő középhátvéd érthetően lemaradt a vendégcsatárról. Ez szerintem Aczél gólja volt, igaz a játékosok a pályán is megoldhatták volna egymás közt a cserét.

A nagy zakó óta eltelt egy hét és igazából teljesen feledésbe merült, mintha nem is történt volna meg. A meccs végén még felidéztük, hogy a '90-es évek közepén volt egy szezonzáró 1-6 a III. Kerület ellen, amikor néhányan még a piros-fehér zászlóikat is elégették elkeseredettségükben, azóta nem kapott itthon ki ennyire a DVTK. Az interneten is ment a fröcsögés azon a hétvégén, de utána mintha elvágták volna, az edzőkérdés, a centenáriumi film teljesen átvette az uralmat.

Részemről is úgy emlékszem, egy 1-0 vereség egy átlagos bajnokin sokkal jobban megvisel mint ez a 0-7, amihez az is hozzájött, hogy a meccs előtt megvettem, amjd utána megnéztem a centenáriumi filmet, és megkaptam az 1992-es DFC - Vác műsorfüzetet, este pedig életemben másodszor ott voltam a DVTK évzáró vacsoráján. Kinek van így ideje a szomorkodásra?

2009. december 13., vasárnap

Vasárnap délelőtt már a filmre gondolok...

...És meg is néztük, pár száz drukker társaságában, a már sok helyen, sok csatornán beharangozott centenáriumi mozit - amit amúgy moziban alighanem csak most az egyszer vetítettek, ünnepileg és alkalmilag, egyébként csak DVD-n jön ki a műfaja szerint hivatalosan 'dramatizált dokumentumfilm'.
Jó volt, mit mondjak. Majd nemsokára bővebben és szubjektíven a valóban felkavaró élményről, egyelőre álljanak itt az (amatőr) videófelvételek a helyszínről, azon Diósgyőr-szimpatizánsok számára, akik bármilyen okból is, de lemaradtak erről az eseményről.

Gyűlekezik a tömeg - és nem ül csendben - a Művészetek Háza nagytermében


Kezdődik a vetítés


Véget ér a 75 perces történet


Az alkotók, Kriskó László (rendező) és Csincsi Zoltán (operatőr)


Jótékonysági akció kedvezményezettje Szántai Ákos


A film, nyereménysorsolás és ajándékozás után a "főszereplők" a színpadon: 100 év focistái


Ez pedig itt két részletben a Sport TV negyedórás Heti helyzet című műsora a mozipremiert követő keddről, amelyben a filmkészítők, valamint a szereplők egyike szólal meg a stúdióbeszélgetés során:













2009. december 8., kedd

Bunda

De utálom ezt a témát, ha valaha hátat fordítok a focinak, az biztosan a bunda miatt lesz. Járok a magyar meccsekre, ahol a játékosok (és persze edzők/játékvezetők/sportvezetők), technikai, taktikai tudását, erőnlétét és sajnos lelkesedését tekintve is messze elmaradnak a világ élvonalától, egyedül az izgalom lehetne világszínvonalú. És még ezt is elveszik tőlünk!

Persze vak, és süket az, akiben soha nem merült fel, hogy egy-egy meccs bunda volt. Jellemző módon biztosan mindig csak a történelem előtt lejátszottakról derül ki, hogy nem a véletlen döntött. Ez a múlt, akár le is zárhatnánk Mészöly és társai csalásait, de gyakorlatilag őket felmentette mindenki (Sinkovics már-már visszasírja a régi bundákat a mai Nemzeti Sportban), hogy "ők úgy bundáztak, hogy közben 80 ezer ember tombolt a lelátón". Csak az a baj, hogy ezek a bundások most is ott vannak a tűz közelében, a magyar edzői kar egy része biztos vagyok benne, játékos korából közelről ismeri a bunda lélektanát.

Ráadásul volt ugyebár a "klasszikus bunda" (fizetek, hogy nyerjek), annak finomabb változata (leadom a pontokat, amit jövőre visszaadsz, vagy a klasszikus: kapsz egy pontot, de Esterházy Marci a gólkirály) de most már sokkal kifinomultabb módszerekkel dolgoznak. Itt nem is a dicsőség, hanem a pénzkereset a lényeg: fogadjunk egy eredményre, játsszunk úgy, hogy úgy is történjen, majd markoljuk föl a pénzt. Ehhez akár az ellenfelet, bírót sem kell bevonni a csalásba. Ezt tetézi, hogy az internetes fogadás elterjedésével már nem csak 1-2 irodában, hanem majdnem korlátlan mennyiségben lehet fogadni - ha az illegális fogadásokat nem számolom, akkor is. És ha még mindig nem lenne elég, akkor ott az élő fogadás, valamint a nagy konkurenciaharc miatt kialakult lehetőség, hogy minden hülyeségre megtehetjük tétjeinket (ki kapja az első sárgát, hány szöglet lesz, hány gól esik stb.).

Ki kiáltana bundát, ha a kedvenc csapata az első félidőben vesztésre áll az utolsó ellen, majd fordít a második félidőben; ha 4-0-ás vezetésnél a hátvéd fölöslegesen a kapus keze közül szögletre tisztáz; ha a tökutolsó csapat a bajnok otthonában 0-3-nál összehoz egy "szerencsétlen" öngólt is. Pedig ezekkel mind-mind kaszálni lehet, ha éppen megfogadta valaki.

Ha nem feltűnően és pofátlanul csinálják, akkor szinte le sem lehet bukni. Azért csak szinte, mert tökéletes bűntény nincs, és ahogy működik egy rendszer, annál óvatlanabbá válik az elkövető. Emlékeztek még a most tavaszi Siófok meccs után írtakra?

"És ahogy telt az idő, úgy mondta egyre több ember a lelátón, hogy bunda, mire kontrázott a másik, hogy tippmix. Én azt mondom, akármi is volt, biztosan nem marad titokban, de az őszi meccs és következménye után félek tőle, hogy a csapat ezúttal valóban ennyire gyenge volt." Ebből a biztosan nem marad titokban a lényeg. Most abba buknak bele néhányan - azért megvárom a végét, mert félek tőle, megint csak néhány ember viszi el a balhét -, hogy Németországban nem olyan töketlen a rendőrség/szövetség/mindenki mint nálunk.

Egy ideig ismét több lesz a tiszta meccs, de utána nincsenek illúzióim. Amíg a havi egymilliót kereső focistának is megéri bundázni, mert azzal még többet kereshet és a lebukás veszélye minimális, addig csak a tényleg csúcsfoci lehet biztonságban. Nagyon sajnálnék néhány játékost, de örökös eltiltásnak kell a minimális büntetési tételnek lennie, hogy érezze minden focista, bíró, klubvezető, hogy kockáztat valamit, ha fogad.

2009. december 6., vasárnap

Erre a filmre büszkék lehetünk

"Aki valaha felölti a DVTK címeres mezét,
annak látni akarom tekintetében a fanatizmust,
az erőt és a harci szellemet.
Hiszem, hogy győzni fogunk
és egyszer mi leszünk a legnagyobbak."
Szombattól kapható a DVTK 100 év című film, amit szerintem várva-várt minden Diósgyőr-szurkoló. Természetesen megvettem a Ligakupa-meccs előtt, majd még délután megnéztem.


A trailerekből és interjúkból nagyjából tudtam, mire számíthatok, de azt nem, milyen lesz a minőség. Azt hiszem, a készítők nagyon jól eltalálták az arányokat, senki nem szerepel sokat, vagy ha többet, mint a többiek, akkor több részletben. Nagyon jók a dramatizált jelenetek, ismét mosolyogtam a lelátóról ismert arcokon, amint lódenkabátban, micisapkában/kalapban ugrálnak. Az is tetszett, hogy ugyan kronologikusan haladtak, de nem száraz eredményismertetés lett a filmből, hanem a sztorikra lett kihegyezve a film. Veréb Gyurinak biztosan volt nagyobb meccse a Vidi elleninél, de emlékezetesebb aligha.

Egy hiányérzetem van, de ez nem a filmkészítők hibája: döbbenetesen kevés a megmaradt meccsjelenet a DVTK távoli múltjából. Bár, ha arra gondolok, még tíz éve is szempont volt a tv-s mérkőzésének kiválasztásánál, hogy Budapesten van-e vagy vidéken, ahová több pénzbe kerül eljutni, akkor ez egyáltalán nem meglepő.

Aki szereti a Diósgyőrt, annak biztosan nagyszerű szórakozás lesz ez a 75 perc, nekem például úgy elröppent, mintha csak egy félóra lett volna.

Nem sok magyar klubról szóló filmet ismerek, de látatlanban is azt mondom, erre a filmre büszkék lehetünk!




A film több helyen kapható, de Jézus Krisztus sírját sem őrizték ingyen, így mindenki leveszi a saját jutalékát. Ezért, aki teheti, Fekete Eszternél, a DVTK klubházban vegye meg a dvd-t, vagy vegye fel a kapcsolatot Hawkkal a hawk01(kukac)altavizsla(pont)hu e-mail címen, hogy az ár teljes egésze a készítők és a DVTK kasszájába vándoroljon!

2009. december 4., péntek

DVTK 100 év - A film

A centenáriumi film felvezetéseként már két trailer is elérhető. Nagyon jól sikerült, egyre jobban várom a filmet még akkor is, ha tudom, annak egy jó része képileg, zeneileg nem lesz ezekhez hasonló, viszont remélhetőleg az interjúk tartalmukban megütik ugyanezt a magas szintet.









Szöveges infó itt található a filmről.

2009. december 2., szerda

Tornyi Barna egy legenda

Időm kevés, pedig itt egy csomó téma. Aczél Zoltán hivatalosan is távozik, a bundabotrány szele már megcsapta a DVTK-t is (elsősorban Somodi Bencét értem ezalatt, mert a gyanús meccsek listája félek, hasraütés jelleggel készült) és tartozom még az én legjeimmel is. Kezdjük az edzőkérdéssel.

Tornyi Barna
Amióta Tornyi Barna megcsípett a Diósgyőrrel egy őszi harmadik helyet, minden edzőváltáskor felmerül a neve. Aczél Zoltán tudtommal először szeptember közepén lebegtette meg, hogy nem hosszabbítja meg a december végén lejáró szerződését, így azóta kérdezgetik tőlem, ki lehet az utódja. Majd szinte közvetlenül utána azt, hogy mit szólnék Tornyi Barnához. Nagyon sokan szeretnék Tornyit a diósgyőri kispadra, a többség valahol Jézus és Szent Péter között képzeli el, aki megold minden problémát.

Én egyrészt abban nem vagyok biztos, hogy csak és kizárólag edzőkérdés van Diósgyőrben. Jöhet a legfelkészültebb szakember, játékosok is kellenek. Ezért nem voltam biztos abban, hogy Aczél Zoltának távozni kell. De ha már így alakult, akkor jó választás-e Tornyi Barna (már ha egyáltalán ő Nagy Béla első számú jelöltje)? Erre megint nem tudok válaszolni, mert számomra Tornyi Barna egy legenda. Legenda, aki egyszer, nagyon régen -, amikor még nem volt világítás Diósgyőrben és az egyes busz szombatonként tömve volt piros-fehér batmenekkel - egy olyan őszt produkált a csapattal, hogy még! Erre azonban jövőt nem lehet építeni, maximum nosztalgiaestet. Ha jól emlékszem, azóta volt még Tatabányán néhány jó meccse és Siófokon egy félszezonja a wikipédia szócikke szerint 4 meccse, de azok az eredmények már nem a dobogóhoz, hanem a kiesés elkerüléséhez voltak elegendők. És ennek is már két éve! Hogy azóta mit csinált Arábiában azt nem tudom megítálni.

Szóval, szerintem Tornyi Barna szerződtetése egy kicsit zsákbamacska, amivel nyerhetünk is természetesen.

Mindenesetre, ha Tornyi Barna lesz a DVTK edzője, akkor nem az 1996-tól 1998 őszének végéig sikert sikerre halmozó (feljutó, gond nélkül bennmaradó, majd csodaőszt produkáló), hanem az 1992-ben a DFC-t az első osztályban tartó Tornyi Barna kell nekünk.

2009. november 30., hétfő

Segítség!

Levelet hozott a pósta. Egy ismeretlen írt, sőt, küldött virtuálisan egy réges régi műsorfüzetet. Az 1991-1992-es szezon DFC - Vác mérkőzésére adták ki.





A nyúlfarknyi levél végén pedig ott az ajánlat: ha a cimlapon levo fotorol 10-nel tobb embert felismersz neked adom. Az ilyen ajánlatok miatt érdemes blogot írni, nem a hirdetésekkel kereshető fillérek miatt.


Néztem, néztem, már folyt a könnyem, de háromnál több embert nem ismertem föl. Ha van valaki, aki tud segíteni, az ne legyen rest kommentelni vagy e-mailt írni a nkocsis(kukac)freemail(pont)hu címre.

2009. november 29., vasárnap

Lassan vége (Kecskemét - DVTK 3-0, Ligakupa)

Volt tegnap egy meccs a Ligakupában, a DVTK kikapott 3-0-ra Kecskeméten.

A meccset nem láttam, nem is hiszem, hogy sok szót érdemes veszejteni rá így. A DVTK néhány kivétellel gyakorlatilag az NB III-ból ismert játékosokkal állt ki, míg a Kecskemét egy kicsit erősebben. Most már csak egyetlen meccs maradt hátra az idei kiírásból, egy Nyíregyháza elleni hazai kötelezettség.

Ez a poszt három dologról szól. Elsőként arról, hogy megemlékezzek, volt egy ilyen meccs is. Másodszor, hátha valaki úgy gondolja, neki ellenállhatatlan vágya van kommentelni a meccset és eddig azért nem tette, mert nem volt hol. Harmadszor pedig arról, hogy mi legyen a Ligakupával, mert az látszik, így nagyon kevés az értelme.

Az utolsó gondolatról már többször is írtam, megpróbálom összefoglalni, most hogyan látom.

Az alapvető probléma, hogy nem veszik komolyan a klubok, hogyan lenne rangja a Ligakupának, amikor a Magyar Kupának sincsen? Erre szerintem nincs megoldás, ha sikerül feltornázni második számú sorozattá, akkor a Magyar Kupa veszíti el maradék rangját is.

Akkor valamilyen más módon kell megfogni, hogy ne a sikerek miatt lépjenek pályára a csapatok a legjobb játékosokkal és ne a nagy csaták miatt járjanak ki a szurkolók a meccsekre. Erre írtam régebben, hogy egyfajta felkészülési tornává kell alakítani a sorozatot. Jelenleg két bajnoki közt púp mindenki hátán egy újabb meccs, a téli és nyári szünetben a focira kiéhezett nézők még a Jászapátira is kíváncsiak, hát még a Nyíregyházára! Az is tapasztalat, hogy a téli és nyári edzőmeccseken a csapatok nagyobb százalékban szerepeltetik a kezdőjátékosaikat, mint a Ligakupában.

Nagyjából eddig állt össze a kép most hétvégéig. Ezúttal azzal finomítom, hogy a bajnokság vége után levezetésként sincs értelme meccset játszani, a felkészülés idejére kell a sorozatot tenni. Úgyszintén baklövés a nagy létszámú csoportok kialakítása, ahol az a kevés izgalom (ki jut tovább?) is elpárolog fordulókkal a csoportküzdelmek előtt.

Az biztos, amíg a Sport Tv hajlandó pénzt áldozni a Ligakupa tv-s jogdíjára (2010-11-re is van még szerződés, ha jól emlékszem), addig biztosan él a sorozat, de jó lenne valami értelemmel megtölteni.

2009. november 26., csütörtök

A harmadik centenáriumi sál

Mottó: Azért írok időnként sálakról, hátha egyszer
valaki megdob egy Emigrantes Rojos sállal

Ha ilyen ütemben javulnak a centenáriumi sálak, mint ahová az első után most eljutottunk, akkor 2010 végén a Diósgyőré lesz a világ legjobb nyakbavalója. Az első pocsék volt, a második jó, a harmadik pedig tele egy csomó jó ötlettel már-már kiváló. Már egy jó ideje enyém a sál, elsőként kaptam meg azzal a feltéttellel, hogy írjak róla a blogomban, amit meg is ígértem. És az ígéret...

De lássuk tételesen!


Az első oldal alapján az egyik legkiválóbb diósgyőri sál. Nagyon tetszik a stadionos megoldás, legalább így maradjon meg a gólyalábas tribünök sziluettje az örökkévalóságnak. (Lehet, túl optimista vagyok, a kanyarok lebontásáról és a stadionrekonstrukció befejezéséről még nem tudni biztosat.) A címer elforgatása is ötletes, jó példa arra, hogyan lehet hozzányúlni egy "szent" dologhoz. Nekem még a labda is elfér rajta, viszont a 100-as szám alja már nem jó irányba áll, annak szerintem nem a fej fölé kihúzott, hanem a nyakban megkötött sál esetén kell mutatnia.


A másik oldal viszont már kevésbé nyerte el a tetszésemet. A "Minden meccs ajándék" elmegy, a "100 éve csak a Diósgyőr" nagyon jó, most még porosabbnak érzem az előző sálon olvasott "100 éves a Diósgyőr" feliratot. A "Sorsod Borsod" nekem már sok, amellett, hogy nem is szeretem ezt a szlogent, ezzel már túl sok elem került a sálra. A fekete hátteret próbálták magyarázni a sálkészítők, de mi szerepe van a fekete csíknak?

Összességében jó ránézni az első oldalra, a másik viszont inkább a São Paulo FC színvilága, mint a Diósgyőré. Ezen kívül az anyagát érheti még kritika, nekem kicsit sok a műanyag benne, egy kicsit puhább kényelmesebb viselet lenne. És a szokásos hiba, amit Paparazzo már a korábbi sálról írt bejegyzésemhez kommentelt: a két oldal alja ugyanabba az irányba néz, így fennáll a görbülésveszély.

(Kötött kétoldalas Diósgyőr centenáriumi sál, 2200 forint, szabadpiaci forgalomba nem került)

Végezetül egy infó: a Mini Olimpiában és a klubházban is azt mondták, már csak napok kérdése, hogy befusson a következő centenáriumi sál (ami ugyanaz lesz).

2009. november 25., szerda

Leg, leg, leg...

A régi olvasóknak ismerős lehet a poszt címe, júniusban már találkozhattatok vele. Miként akkor, most is tiétek a pálya, ezúttal a 2009-2010-es bajnokság őszi szezonjának legjeire vagyok kíváncsi. (Tudom, még nem ért véget a szezon, de a maradák két Ligakupa-meccs nem hiszem, hogy sok vizet zavar, hacsak nem 18-0-ra verjük a Nyíregyházát a zárófordulóban.)

Írjátok meg, szerintetek melyik a volt a leg... (nem kötelező mindegyiket megnevezni, megtiszteltetésnek veszem, ha csak egyetlen leget is választotok. És ne felejtsetek el nicknevet írni!)

Legemlékezetesebb meccs:
Legjobb meccs:
Legrosszabb meccs:
Legnagyobb győzelem:
Legbántóbb vereség:
Legnagyobb csalódás:
Legnagyobb pozitív csalódás:
Legnagyobb siker:
Legszebb gól:
Legpotyaízűbb gól:
Legemlékezetesebb helyzet:
Legjobb játékos:
Legjobb idegenlégiós:
Legtöbbet fejlődő játékos:
Legnagyobb csalódást okozó játékos:
Legnagyobb pozitív csalódást okozó játékos:
Legnagyobb rejtély:
Legjobb szurkolás:

(Szerintem legegyszerűbb, ha ctrl+c, ctrl+v kombinációval bemásoljátok a kategóriákat a kommentbe és úgy töltitek ki.)

Várom a véleményeket, és a nyárhoz hasonlóan hamarosan és is megírom a saját legjeimet.

2009. november 24., kedd

Menjen vagy maradjon Aczél?

Szerintem most minden DVTK-szurkolót a címben feltett kérdés izgatja a legjobban. Ez már előrelépés, sokkal jobb, mintha azon menne a vita, hogy honnan lesz pénz, el tud-e indulni a csapat tavasszal - volt már ilyen is. Persze még kedvezőbb lenne, ha a cserekapus személye lenne a vita tárgya, mert a többi játékos helye megkérdőjelezhetetlen, de ilyenre nem is tudnék példát hozni a világfutballból sem.

Aczél Zoltán (Fotó: Csontfej)

Tehát Aczél Zoltán. Akármi is lesz a történet vége, az biztos, köszönet illeti azért, hogy elvállalta a DVTK edzőségét egy ilyen nyár után a tervet teljesítve, ugyan kiesőhelyen, de messze nem leszakadva zárta az őszt. 2004-ben Kiprichnek is nagyon hálásak lehettünk, pedig ő még pontot sem szerzett a csapattal, hozzá képest Aczél teljesítménye szuper.

És hogy folytassa-e? Ilyenkor gondolom azt, milyen szerencse, hogy nem nekem kell dönteni. Ha 25 féllábú focistából kellett volna kiválasztania a kezdő 11-et és a cseréket és így szerzett volna 12 pontot a csapattal, akkor ő lenne az isten, és foggal körömmel ragaszkodna mindenki hozzá, ugyanakkor, ha a világválogatottal zárna kieső helyen, akkor örülhetne, ha a élve el tudná hagyni Miskolcot. A saját szememmel láttam, hogy Lipusznak, Lippainak és társaiknak meg van mind a két lába és abban is biztos vagyok, nem kell egy bőröndöt készenlétben tartaniuk arra az esetre, ha másnap hívja őket a világválogatott.

Hogy mennyi a sikertelenségből a játékosoké és mennyi az edzőé, azt meg nem mondom. Nem vagyok a minden áron Aczél Zoltán maradása mellett kardoskodó szurkoló, de elbizonytalanít, ha arra gondolok, ki lehet az utódja. A pro-licences listában nincs egy olyan név, akire gondolkodás nélkül rávágnám, igen, ő kell nekünk! Ha fiatal, akkor még nincs eredménye, ha tapasztalt, akkor már biztosan van legalább egy kudarca. Arra pedig semmi szükség, hogy hozzunk egy ugyanilyen edzőt, aki vagy jó lesz vagy nem.

Szóval minden drukk nélkül várom Nagy Béla és Tóth László döntését.

2009. november 23., hétfő

Súlyos vereség az idényzárón (MTK - DVTK 4-0)

A bajnoki szezonzáróról ismét budapesti emberünk, kardosig jelentkezik.


Mivel az előző meccseken alaposan elpáholt minket az MTK, az nem lehetett kérdéses, hogy melyik a jobb csapat. Ennek ellenére a szurkoló azért bizakodik. Mikor, ha nem most okozunk hatalmas meglepetést? Fel is raktam gyorsan 1 eurót a bet-at-home.com-on a DVTK-ra a könnyű meggazdagodás reményében. (7-es szorzója volt)

Dejan Vukadinovic (Fotó: Hawk)

Mielőtt elindultam otthonról megnéztem az MLSZ honlapján az összeállításokat. A nevekből kiderült, hogy Vuka lesz a balhátvéd, és hogy Besarion nem fog védeni az idén az NB I-ben.
Ha rajtam múlik én a nevekből valahogy az alábbi felállást választottam volna.

Somodi
Bognár, Viskovic, Jeknic, Vukadinovic
Búrány, Takács
Lipusz, Lippai,Ivancsics
Balajti

Aczél Zoli azonban ragaszkodott az általa kitalált dolgokhoz: Taki szélen, Gellért középen.
Így 16:00 órakor a Hidegkuti-stadion Hungária körút felé eső félpályáján a piros mezes fiúk így álltak fel:

Somodi
Bodnár, Viskovic, Jeknic, Vukadinovic
Búrány
Takács, Lippai, Ivancsics, Lipusz
Balajti

A mérkőzés úgy indult mint egy szép álom. Letámadás, rögtön Lipusz elfut a balszélen. Beadásszerű lövését csak középre tudja ütni Szántai, amire sajnos nem érkezik senki - de akkor is helyzet volt.

A következő helyzet szintén előttünk adódott: Taki ívelte be a labdát a tizenhatoson belülre, ott pedig Balajti húzta azt egyből kapura, a kapusnak nyújtózkodnia kellett. Eközben hol Vuka , hol Bognár húzódott előre és került remekül a védők mögé. Az MTK pontatlan volt, és a félpályán sem jött át.

Ez tartott a 10. percig. (Nekem ott hosszabb időnek tűnt.)
Ekkor egy kontra végén Szatmári lőtt kapura, a menteni igyekvő Viskovicon felperdült a labda, ami éppen átpörgött a kiinduló Bencén és a kapunkba hullott. Bosszantó peches gól volt, főleg azok után, hogy mi domináltunk.

Innen pedig már elindultunk a lejtőn. Bátortalanabbak lettünk. Bár próbáltuk megtartani a labdát és támadgatni, de ebben már nem volt olyan átütőerő. Az MTK továbbra is a kontrákra játszott, helyzet nélkül. Aztán a második gól úgy érzem teljesen megtörte a csapatot. Vadnai egy szép rövidpasszos játék után gyakorlatilag egyedül lépett ki és rúgta kapunkba a labdát.

Ezután már nem volt kérdés, hogy ki nyeri meccset. Csupán a gólarány lehetett vita tárgya. Aczél meglépte szokásos cseréit. Jött Szabó Viktor, Huszák, majd Apostu is. Sajnos egyikük sem volt képes lendíteni a csapat játékán.

Viktor beállásával kétcsatáros játékra álltunk át.

Somodi
Bognár, Viskovic, Jeknic, Vukadinovic
Búrány
Takács, Ivancsics, Lippai
Balajti, Szabó V.

Ez volt az első csere amivel nem értettem egyet. Az, hogy csatár kellett azt megértem, még Viktor harciasságára és magasságára is szükségünk volt. Azonban az, hogy az egyetlen szélsőt lehozza a Mester számomra érthetetlen volt. Taki nem szélső. Ő folyamatosan befelé húzott, ezzel teret nyitva Bognárnak, aki a második félidőben már jóval kevesebbszer vállalkozott felfutásra. Lippai szintén nem szélső, nem gyors és nem ballábás. Az MTK idén debütáló fiatal jobbhátvédjét, Vágit egyszer sem sikerült megvernie.

Ivancsics alapvetően egy baloldali középpályás. Ennek ellenére Lippai ment ki balra és ő maradt középen. Ráadásul Gellért teljesen formán kívül volt. Egymaga több Diósgyőr támadást akasztott meg, mint a fővárosi védők összesen. Ennek ellenére végig játszotta a mérkőzést, ami szerintem nagy hiba volt.

Huszák és Apostu beállása a felálláson nem változtatott, azoknak a posztjára álltak akiket váltottak.

Második félidőben nem is igazán emlékszem helyzetünkre. Volt egy távoli Taki szabadrúgás ami jól nézett ki és Szántai szögletre ütötte, bár lehet akkor is felé megy, ha nem ér bele a kapus.

Ekkor már "Vasfogú" Bálint alkoholmámoros hangja is berekedt annyira, hogy halkabban pocskondiázza játékosainkat, az edzőt, gyakorlatilag mindenkit. Akadt olyan nyugodtabb vérmérsékletű vendégszurkoló (a közel százból), aki ezért a hangnemért (jogosan) felelősségre is vonta.

Szót kell ejteni még a tizenegyesről. A vendégszektorból úgy látszott, hogy Bognár és az MTK támadója húzzák-vonják egymást, minek következtében Bogesz a földre eset, de még estében próbálta elrúgnia a labdát, de a játékost talált el, aki nagyot esett, Farkas Ádám meg könnyelműen a 11-es pontra mutatott.

Pál Andris gólja meg csak hab volt az MTK-tortán, no meg, hogy mégse a szokásos három gól legyen a különbség.

Játékosonkénti értékelés


Somodi Bence (4): Már a mérkőzés előtt leírtam magamban, mert eddig még nem láttam jól védeni. Négy gól kapott, de talán csak a negyediknél volt esélye hárítani. A 11-esen rajta volt, de nem foghatta. Emellett volt két nagy bravúrja, és egy csúnya aláfutása. Összességében azért nem rajta múlott. De kapust igazolnunk kell.

Bognár Zsolt (5): Az első félidőben szép felfutások, beadások, jó védőmunka. A másodikban már nem ment előre. Maradjon tavaszra!
Despot Viskovic (4): Az öngólról nem tehetett. De bizonytalan volt, és volt több olyan "átadása" amit megye II-ben is kinevettek volna. Kell helyette valaki (mondjuk Horváth Gabi).
Vlado Jeknic (5): Voltak nagyon szép mentései, fejjel szinte verhetetlen. Csak sajnos a fiatal kék-fehérek inkább laposan próbálkoztak. Vadnai szándékosan lekönyökölte, ami miatt ápolni kellett. Vadnainak viszont annyira fájt a keze, hogy le kellett cserélni :-) Ő szerintem maradjon.
Dejan Vukadinovic (4): Az első félidőben szép felfutások, a másodikban teljesen elmaradtak, pedig mivel nem volt a pályán vérbeli balszélsőnk, nagyon kellett volna. Sajnos meg is forgatták párszor. A mostani Gohérnál jobb. De balhátvédet (is) igazolnunk kellene.

Búrány Zoltán (6): Nálam a meccs embere. Rengeteg futás, jó labdaszerzések, pontos passzok.
Egyetlen hibája, hogy a kapu előtt veszélytelen. Most is volt egy szituáció amikor a 16 -os vonalán kapott labdát szemben a kapuval és nem próbálta meg rálőni vagy előre megoldani, hanem egy visszapasszt választott. (ezzel szemben az MTK védekező középpályása - Vadnai - egy végigvitt támadás során gólt szerzett....) Ennek ellenére tavasszal is alapember .

Takács Péter (4): Nem ez a posztja. Próbálkozik,de nem az igazi. Viszont igazi csapatember és igazi Diósgyőri. Bencének volt egy bravúros védése, ami után egyedül Taki ment oda gratulálni. Tudjuk mennyire fontos, hogy a kapusnak legyen önbizalma, főleg, ha olyan fiatal és rutintalan mint Bence. Volt egy szép távoli lövése. Nem kétséges, hogy szükségünk van rá.
Lippai Ákos (5): Sokat futott, próbálta mozgatni a csapatot, de az nem mozgott... A kapu előtt tőle is több határozottságot várok. Nem balszélső. Tavasszal is helye van a csapatban (de a keretben biztos).
Ivancsics Gellért (3): Aczél-bébi. Fent már leírtam, hogy miért. Amikor idejött örültem neki. De eddig nekem nem bizonyított, tegnap meg főleg nem. Ha tavasszal nem Zoli lesz az edző, nem biztos, hogy ennyit játszik majd. A 8 milliót most soknak tartom érte. Nem tudom szükségünk van-e rá.
Lipusz Norbert (4): Jó kezdés után eltűnt a pályán, később Aczélnak köszönhetően a pályáról is... Viszont miután lement nem volt baloldalunk (sem). Talán ketten Ivancsiccsal felváltva megoldhatnák tavasszal a baloldalt. (De együtt ne játszanak.)

Balajti Ádám (4): Ügyes cselek, volt egy jó kapura lövése, de sok hiba is jellemezte a játékát. Az első félidőben teljesen egyedül maradt a 4 MTK védőre. Lehet utoljára láttam DVTK mezben. (Csatárt igazolni kell.)

Szabó Viktor (4): A szokásos. Megalkuvás nélküli harc, ügyetlen megoldások. Két gólpasszt is kapott, de nem tudott élni vele. Volt hogy a tizenhatoson belül a hátáról pattant kifelé a labda. Azt hisezm neki alacsonyabb osztályban kellene próbálkoznia (Csatárt igazolni kell.)
Huszák Tamás (4): Volt két helyzete, amit el kellett volna lőnie a 16-oson belül, ő ehelyett passzolt. Érthetelen miért nincs önbizalma, amikor az utóbbi fordulókban gólokat lőtt. Nem kezdő. Cserének meg nem tudom kell-e kölcsönjátékos.
Bogdan Apostu (-) Negyedórát kapott. Nem volt értékelhető megmozdulása a társak nem tudták megjátszani. Eddig nálam nem bizonyította, hogy kellhet tavaszra is. De lehet egy jó felkészüléssel mást mutatna. (Csatárt igazolni kell.)

Aczél Zoltán (3): Sokadjára sem tudott kitalálni semmit a fiatal MTK-sok ellen. Ivancsics gyenge játékát nem észrevenni bűn. A széleket teljesen feladni szintén nagy hiba volt. Tavaszra új vezetőedző is kell.

Hogy valami pozitív vége legyen: ha nem vagyunk érintettek a bundabotrányban akkor simán bentmaradhatunk. Lehet mire elkezdődik a tavaszi szezon a Bochumi ügyészség megtizedeli az NB I-et és egy jobb helyről vágunk neki a bajnokságnak.