A kiesés szele

Idén először lendített meg a kiesés szele, egészen jól megvoltam nélküle. El is szoktam tőle, mert két éve a Sopron kizárásával és a Tatabánya visszalépésével (ha benn maradnak sem neveznek az NB I-re) volt egy kiesés szempontjából unalmas tavasz, majd tavaly a Siófok és a REAC volt annyira gyenge, hogy a Nyíregyháza sem tudott kiesni, pedig a tavasszal mindent megtettek ennek érdekében.

Idén kicsit sűrűbb a mezőny, ráadásul a tutik közül a Vasas és a Pápa is elég sok pontot szerzett. Csak a rend kedvéért, mi pedig sorozatban 3 közvetlen vetélytárs ellen buktunk és visszacsúsztunk a 15. helyre.

A meccsről hazafelé jutott először eszembe, hogy a szombati teljesítmény - ami az idei leggyengébb volt - maximum a kieséshez elég. Ezután gyorsan átfuttattam az agyamon, mikor is estünk ki utoljára.

Az 1990-1991-es bajnokságtól járok meccsre és csak néhány éve mondhatom el, hogy több NB I-es szezont láttam, mint alacsonyabb osztályút. (A mostanit is számolva 11 NB I-est, 8 NB II-est és egy félig körzeti, félig NB III-ast). Ezért lepett meg engem is, hogy csak egyetlen egyszer éltem át kiesést, a wmitty által nemrég felidézett 1992-1993-as szezon végén.

Diósgyőr-szurkolók Sopronban, az osztályozón (Fotó: Harcosok)

Persze a Diósgyőr az 1999-2000-es bajnokság végén is elbúcsúzott az NB I-től, de bárcsak egy sima kiesés lett volna, nem pedig megszűnés! (Igaz, akkor a klubalapítás, a hetedik osztályban való kitartás élménye maradt volna el, szóval hagyjuk a mi lett volna, ha... típusú dolgokat)

És ekkor értettem meg, ha Diósgyőrrel kapcsolatos csalódásaimat akarom sorolni, akkor miért inkább a feljutás elmaradása és nem a kiesés jut eszembe.