A futballdrukker általános és "természetes" lelkiállapota a "mindig vernek minket, most is, és mindörökké így lesz", amint azt ma már legendás könyvében anno Nick Hornby találóan leleplezte, tehát azért járunk hétvégente meccsre, mert szeretünk kikapni – bármilyen groteszkül, sőt, már-már perverzen hangzik is ez! –, amit néha megszakítanak ugyan a váratlan győzelmek, de aztán visszaáll a menet a megszokott kerékvágásba... Szóval kikapni, netán megalázó vereséget szenvedni: ez per pillanat kiborítja az embert, de hosszú távon éppenhogy az önmarcangoló érzés élteti az igazi szurkolót. (Már ha elfogadjuk az egyszeri Arsenal-fanból lett brit szépíró tételét.) Semmiképp sem rendkívüli a diósgyőri futballbarátok életében sem, hogy a csapatuk neve mellett a egy nulla, az ellenfélnél meg egy jóval magasabb szám.
(első mérkőzés, DVTK – Sopron)
Mint ha ma lenne, úgy előttem van az a nap. Megvolt az osztályozó mérkőzés első felvonása, itthon, gyenge 1-0-t sikerült csak kiharcolni, mindenki csalódott volt, viszont olyat se nagyon hallott addig senki, hogy "soproni futball", úgy hogy nemigen éreztük, hogy valamitől tartani kellene. Talán a fiúk sem... Amikor elutazott a gárda az ország túlfelébe, hogy a visszavágón minimum megőrizze előnyét, és tartósítsa a sivár nyolcvanas évek után 1991-ben visszaszerzett első osztályú tagságát (ami ekkor még csak kétévesre rúgott), illetve tudtam, hogy dél tájban szurkolói busz vagy vonat (?) indult pár száz fanatikussal a Lővérek tövébe, akkor még mardosott is a lelki ismeretfurdalás: én miért nem tartok velük? Ej, hogy fogok majd sajnálkozni, hogy nem éltem át személyesen, a helyszínen azt az örömöt, amit – szinte egy bajnoki címmel felérően – a bentmaradás kiharcolása jelent majd... Direkt vádoltam magamat, hogy nem vagyok ott. Még törtem is a fejem, nincs-e mód délután valahogy nekiindulni, hátha időben Sopronba érnék. Szerencsére nem találtam ilyet, avagy az eltökéltségem volt kevés, mindenesetre jól jártam...
Késő délután volt akkoriban egy Telesport adás a tévében, úgyhogy arra vártunk (az internet- és mobiltelefonkorszak beköszönte előtt voltunk!, ezen kívül információforrás mindig csak a "másnapi" Népsport volt), a nagyapáménál voltam valamiért, ketten ültünk le összeszorult szívvel a képernyő elé, lesve-éhezve a híreket, mi történt.
Szóval kezdődik az adás, arra is emlékszem, Komlósi Gábor volt a műsorvezető, köszön, majd mielőtt szokásos módon eldarálná, mi lesz az aznapi adásban, mindjárt kezdésnek olyat mond, hogy kedves nézőink, egy meglepő hírrel indítjuk adásunkat...
- Sopron – Diósgyőr 5-0
Dajng!
Boing-Boom-Tschak! Mint egy képregényben. Kupánvágás.
Úgy saccolom, olyan öt perc telt el, ami alatt a nagyapámmal némán ültünk, nem is hallottuk, a továbbiakban mit mond a riporter, egyszerűen nem tudtunk megszólalni. Öt perc múltán egymásra néztünk, és próbáltuk kinyögni: úristen... ez nem lehet igaz. De az volt.
A nagyapámról, sajnos, ma már nem tudhatom, másfél évtized távlatából hogyan emlékszik, hogyan emlékezne erre az estére. Én, mint látható, nagyon élénken. Ha egyszer egy erre szolgáló készülékkel orvosi vizsgálat keretében szkennelnék a léleknek nevezett (ma még az orvostudomány által fel nem tárt) "szervemet", a doktoroknak feltűnne, hogy látható benne valahol egy kicsi, rettentően fekete színű, szinten elszenesedettnek, kiégettnek tűnő folt. Mi lehet ez? – tanakodnának, nem is sejtve a megfejtést. Én tudnám: az 1993-as Sopron – Diósgyőr osztályozó emléke.
Ps.: az osztályozók másik ágán abban a holtszezonban az Újpestnek (amely a DVTK mögött végzett az NBI-ben!) könnyebb ellenfél jutott, a másodosztály keleti csoportjának másodikja, a Hatvan. Kínkeservesen, nagy szerencsével tudták csak velük szemben is megőrizni elsőosztályú tagságukat a fővárosi lilák. Érdekesség még, hogy ugyanennek a keleti csoportnak a bajnoka akkor a Debrecen volt, amely sok év után itt került fel ismét a legmagasabb osztályba, ez jelentette a Sándor Tamás-féle fiatal garnitúra – tulajdonképpen máig is tartó – diadalútjának kezdetét.
emlékszem, hogyne emlékeznék...
VálaszTörléskihagytad, hogy a soproni labdarúgás akkor ért először fel az nb1-be...
az elkövetkező 4 év másodosztálynak egyetlen olyan hozadéka volt, amit úgymond nem bántam meg:
elmehettem 'idegenbe' Miskolcon, az MVSC-DFC mérkőzésre.
Nagy élmény volt a Kubikban.
És ott van még, a Parmalat elleni osztályozó, Verebessel...
akkor sírtam először és utoljára mérkőzésen..
@wmitty: azért én nem hasonlítanék egy aligérdekelvalakit Ligakupa-meccs vereséget egy osztályozós kudarchoz. Ha ott nem egy ötöst, hanem csak egyet kapunk (2-1-re nyertünk Miskolcon), akkor is legalább olyan fájó lett volna a vereség. Erre a szerdai meccsre fogsz emlékezni 17 év múlva? Aligha.
VálaszTörlésDe ez is a diósgyőri focitörténet, úgyhogy köszi a videót!
@piros: a Stop-MVFC (ez volt akkoriban a Vasút hivatalos neve)- DFC meccsre gyalog mentem, mert úgy gondoltam, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy egy idegenbeli meccsre elsétáljak. Aztán később Szegeden is elkövettem ezt a bravúrt, azzal a különbséggel, hogy akkor azért egyetemistaként ott laktam.
@nkocsis: a Sopron elleni osztályozón 1-0-ra nyertünk ítthon (nem 2-1-re), tehát, ha egy gólt lövünk Sopronban máris máshogy nézett volna ki és ha jól emlékszem 2-0-nál vagy még hamarabb volt egy nagy ziccerünk, tán Adzsojevnek, de a kapust is kicselezve az oldalhálót találta el.
VálaszTörlésNem volt sok olyan meccs, ami után sírtam volna (egy diósgyőri szurkolót a hosszú évek folyamán már hidegen hagyják a kudarcok, a Diósgyőrnek szurkolni mindig is egy különleges, nem eredményekben mérhető életérzés), de ez meccs durván kiverte nálam a biztosítékot, ma is emlékszem arra szörnyű osztályozó utáni másnapra...