Ne higgye senki, hogy ma kezdtük a szurkolói szakmát, két évtizede legalább idejárunk, emlékszünk Bozóra és Pitácsra is, a jelenben meg a Holcim vasárnap délutáni csabai meccseire is, mégis, talán legjobban az jellemzi a mai kusza viszonyokat, és most nem a gazdasági háttérre gondolok, hogy két ilyen elvakult drukkernek 90 perc kevés, hogy mindenkiről kispekulálja, ki is lehet. Nekem például mániám a találkozó során végig, hogy mindenkire, aki ismeretlennek tűni, úgy arcra, mint mozgásra, alkatra, hogy biztos "ő Bubori!", Norbi megfontoltabb, ő különféle vezetéknevű Ádámokat - a 19-20 éves korosztályban annyi van, hogy képtelenség észben tartani... - vél látni az ifiből frissen felkerült srácokban, csak a fene tudja, épp melyiket.
A "top infóval" viszont kétségkívül én rendelkezem. A stadionba érkezve úgy állítottam le a robogómat, hogy épp a játékosbejáróhoz sodródtam, s minthogy megláttam a még kisgyerekorából ismerős Takács Petit az északos sportszerkesztő Berecz Csabi kollégámmal beszélgetni, csatlakoztam hozzájuk. Mi van veled, Peti? - szólt az óvatlan kérdésem, s aválasz mellbevágott: Most szóltak nekem, hogy megyek Bochumba... - mondja a fiatal miskolci tehetség.
Mi van?!
Na, hát többet ő se tud, sőt, a szavaiból több bizonytalanság érezhető ki, mint csapattársa, Szabó Viktor 16-os közeli labdakezeléséből a pályán, de hát a szurkoló meg már igazából semmin sem döbben meg, hát istenem, vagy őrajta is gyorsan túladnak a távozóban lévő Szeviépék, vagy valami marhaságot hallhattunk az imént, amin majd jót nevetünk pár hónap vagy év múlva, mint anno azon, hogy Verebessel tutira idejön Lakatos meg Pintér - na hiszen, találj már ki hülyeséget!Norbi nem is lepődik meg a neki átadott híren, szépen tovább is meséli azoknak, akikkel a következő másfél órában beszél, én meg ahogy újra meg újra hallom a Bochum szót elhangzani, egyre jobban kuncogok magamban. Egyre hülyébben hangzik a sztori.
Ráadásul meggyőződésem, hogy ha valaki, akkor Peti az, aki csak a legnagyobb unszolásra hagyná el városát, Miskolcot és álmai csapatát, a DVTK-t. Még emlékszem, amikor pár éve másik barátomtól, aki általános iskolás korában tanára-edzője volt, hallottam a sztorit, miszerint Petit MTK-ifista korában, társaival együtt végigkérdezték ottani trénerei, mire vágysz, mi szeretnél lenni, hol játszani majd felnőtt korodban. Barcelona, Milan, Real Madrid - jöttek a gyerekszájakból a válaszok, majd egyszercsak csönd, és azt követően felcsattanó nevetés: Peti azt mondta, a Diósgyőrben... Nos, egy éve immár itt van, hazajött, a szót szoros értelmében, rá épülhet a jövő csapata, ahogy mondani szokták, itt garantált a szeretet; nem tudom, minek kéne történnie, hogy innen könnyű szívvel elcsábíthassák. Bár, ahogy szintén szokás mondani, van "az a pénz"... És hát többeknek az ő korában, az elmúlt években, finoman szólva is nem tett rosszat, hogy fiatalon kikerültek Németországba. (Ha már a jó példák, és akkor elsőként Hajnal Tamás juit eszembe, hadd kívánjam "Takinak", hogy kedvenc Bundesliga-csapatomba kerüljön, a BVB-be, Dortmundba. És ha már kívánságlista: lehetőleg még ne idén...)
Jelen bejegyzés olvasóit mindazonáltal jobban érdekelheti az én focis vágyaimnál, hogy mi a csuda történt kedden a Diósgyőr háza táján. Ami azt illeti, lényegében semmi, estig csak annyit lehetett hallani (lásd internetes hírforrások), hogy 1. szerdára húzódik a "nagy bejelentés" az egyesület jövőjét érintő kérdésekről (állítólag ez nem máson múlik, mint hogy az inkriminált napokban lezajló játékoskiárusítások bevételeiből mennyire részesül még a korábbi tulajdonos, és mennyire az új..., például Köteles Laci szintén állítólag már levajazott százmilliós eladásából), továbbá hogy 2. Aczél Zoltán a nap során már felbukkant Miskolcon, sőt, este az edzőmeccsen is, noha csak nézőként, de erősen megtámogatva azt a szóbeszédet, miszerint őrá vár a diósgyőri kispad. Mi, mondjuk, nem láttuk, de nem is olyan helyen ültünk, hogy láthattuk volna. Míg, teszem azt, Halgas Tibort két hete láttam a díszpáholyban, oszt', ugye, sehol semmi. Szóval nem a saját szemünk az, aminek ilyenkor elsősorban hinnünk kell.
Ami a meccset illeti, ha valaki olvasóink közül nem látta volna, egy meglepően enervált, alulmotivált Bőcs jött ki az Andrássy útra, amelyet egy nagyon alacsony átlagéletkorú és ehhez képest egész kulturáltan paszolgató DVTK meglepően simán vert 2-0-ra. S hogy még egyszer használjuk a meglepő jelzőt: Gohér Gergő rúgta mindkét gólt. Mi a fene? Pedig ő, mint tudjuk, Diósgyőrben "le van átkozva" (más szóval: be van oltva) góllövés ellen! És mégis. S azt sem találná ki senki, aki nem volt ott, hogy egyiket sem szabadrúgásból: hanem Balajti által kijátszott ajtó-ablak helyzetből egy méterről, illetve tömörülés után kivágódó labdát a 16-osról a léc alá vágva.
De ha már Balajti említődött, a keddi derbinek szerintem ő volt a hőse, mondhatni, a felfedezettje, mert a tavaszi egy bajnoki szereplés és az ott a Debrecennek lőtt gólja ellenére úgy vélem, nevével még igazán majd csak most kezd ismerkedni a hazai publikum jelentős része. Az U19-es keretből a felnőttbe emelt tehetség egyre inkább egy afféle "bükkaljai Bajzátra" emlékeztet, ami a tehetségét, a játékstílusát-felfogását, s sajnos a játékhoz való hozzáállását illeti (ha van kedvem, játszom, ha nincs, nem játszom). Én azért így is nagyon elégedett volnék, ha a belátható jövőben beváltaná a hozzá fűzött reményeket.
Hadd zárja soraimat ezek után az én drukkeri hozzáállásomat legjobban leíró szlogennel, amit ajánlok megszívlelni azoknak a szurkolótásaknak, akik talán már hajlamosak elfeledni, túllépni ezen (bár nekik lehetne igazuk!): minden meccs ajándék. Ezt majd mindig megismétlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése