Pár nap múltán is a filmre emlékezem...

Jó film volt, mármint a DTVK 100 év című alkotás, amit, ugyebár, DVD-n lehet megvásárolni - én magam háromra is beruháztam -, és egy alkalommal élő vetítése is volt, múlt vasárnap a Művészetek Házában. Az akkori hangulatról, ami azért moziteremben meglehetősen szokatlan, valami képet kaphatott, aki nem volt ott, ha megnézte a kettővel ezelőtti blogbejegyzésünk videóanyagait, a dvtk.eu honlapon pedig Norbi barátom fotói mutatnak még valamit, plusz a rövid összefoglaló cikk a történtekről, elhangzottakról.


Mivel elég érdekes és ritka esemény volt ez az egész, és ígértem is korábban, írok róla: felidézem, mi jutott ott akkor a nézőtéren ülve az eszembe.
Nem ünneprontásként, de tényleg megindította a fantáziámat, ami a rendezvény kvázi-műsorvezetője, Veres Gabi mondott a mikrofonba, amikor maga is küszködött az érzelmeivel a közönség sokáig szűnni nem akarom lelkes éneklése közepette. Nevezetesen hogy szerinte ilyen még (a világon?, vagy "csak" hazánkban?, nyilván mindegy) soha nem történt filmszínházban. Mármint hogy ilyen, hm, interaktív módon, a következő másfél-két órát ilyen erős érzelmek közepette várjon egy nézősereg, s nevezett érzelmeinek hangot is adjon. Szóval azért eszembe jutott, hogy jelen voltam én már valami hasonlón, méghozzá 1999-ben a közel két évtized múltán végre folytatódó Csillagok háborúja újkori epizódjának a budapesti (éjfél után 1 perccel kezdődő) premierjén, el lehet képzelni, a magyar Star Wars-rajongók színe-java ült ott, s futott át az agyán (pláne: szívén), hogy gyerekkori álma válik valóra... Nos, pont azért hasonlítom egymáshoz a két estet, mert szerintem fontos megfigyelés, hogy a kettő összehasonlítható. Akárhogy is, kevés ügy van a világon, az tuti, ami így képes magával ragadni a jónépet.


De folytatom: az is önkéntelenül eszembe ötlött, pár perccel a vasárnapi vetítés megindulása után, hogy mikor volt életemben utoljára, hogy moziban a könnyeimmel kellett küszködnöm... Ami beugrott, gyerekkori emlékként, A Verne-féle 15 éves kapitány valamikori filmadaptációja, tíz éves korom körül láthattam, és persze hogy sírtam a vetítőben (Táncsics mozi, Győri kapu). Hát, most ez nem következett be, de ehhez küzdeni kellett rendesen a feltoluló érzelmekkel. Benne volt maga a film is, amelynek első negyedórája e tekintetben "erősen" indít, de természetesen kellett az elementáris hatáshoz a megelőző fél óra is, az előkészületekkel, a felfokozott várakozással, a tömeg gyülekezésével, piros-fehér sálak, rigmusok, DVTK-himnusz és más dalok skandálása, elismert-tiszteletreméltó arcok feltűnése a széksorok között, hatalmas klublogó a vásznon, minden.
Az alig 15 éves Verne-kapitány helyett, persze, a jóval "öregebb" Diósgyőr következett ezután, 75 percben, ami egy (dramatizált) dokumentumfilmnél tisztes - mondhatni, szokatlan - időtartam, mindenesetre az édesapám egyik megjegyzése az volt utána, hogy "miért ilyen rövid"... Na, persze, a témára való tekintettel sokan néztük volna még jósokáig.

(A nézőtéren nem csak a legaktívabb szurkolócsoport képviselői, hanem a mai diósgyőri játékosok kisebb csoportja is felismerhető volt)

Mindazonáltal a alkotásnak van jópár kisebb-nagyobb hibája, és ezek jórészt az idő kitöltésével kapcsolatosak. Maga a rendező mondta el, pokoli mennyiségű leforgatott és archívból előszedett anyag közül kellett kigyomlálni annyit, ami az egy és negyedórát kiadta végül. Érdekes tanulság volt ennek során, mint interjúkból már kiderült, hogy meglepően kevés filmfelvétel gyűjthető össze az elmúlt száz évnek még a legutóbbi évtizedeiből is; ne felejtsük, hogy majd' mindent tévékamerák rögzítenek, ami futballpályán történik, csak a legutóbbi időkben szokás, ezen felül viszont szomorú tapasztalat, hogy ami meg is lenne 20-30 évvel ezelőttről, az is elveszett már, letörölték az egykori szalagokat, stb. Egyszóval nem lehetett könnyű - amúgy sem - összeméricskélni a feltétlenül filmre kívánkozó képsorokat, de minden esetre ennek tudható be, hogy a 100 év bemutatása feltűnően aránytalanra sikeredett. Szép, hogy dramatizált, azaz újrajátszott, korhű miliőben előadott jelenetek révén felidézhettük az évszázaddal ezelőtti kezdeteket, és egyáltalán, a mindőnk számára régmúltba vesző időket. Ám a nem a fiatal, illetve középkorú generációba tartozó szurkolóknak azért sok minden feltűnhetett, ami igencsak hiányzik: egész korszakok, "kihagyhatatlan" nevek. Évtizedekkel a születésem előtti bálvány, de így is ismerem a nevét például Dobó Zolinak, annyit mesélt róla a nagyapám és az édesapám, szerencsére ő megszólal a filmben, sőt, jelen volt az eseményen is (utána indult volna rögtön haza, hadd büszkélkedjek vele, hogy én voltam, aki rábeszélte, hogy maradjon még dedikálni, "van rá igény"!; volt is, naná). Folytatva a gondolatot: ugyancsak inkább az idősebbek tudhatják, de valójában nekünk fiatalabbaknak sem volna szabad felednünk, hogy a Diósgyőr történetének alighanem első számú, azaz legnagyobb, legnevesebb játékosa olyasvalaki, akit ehhez képest ritkán emlegetünk, s emlékeim szerint a tárgyalt filmben el sem hangzik a neve (?); édesapám azonban sose felejti el, hogy felidézze az illetőt, ha miskolci fociról van szó. Solymosi "Piksziről" beszélek.
(Hogy közismert beceneve miként írandó, nem tudom, a neten van rá példa így is, x-szel is.)

Ezen túl filmünkben látványosan "túlteng" annak a bizonyos hetvenes évekbeli "Aranycsapatnak" a kitárgyalása. Ez érthető, persze: ez számít a legfényesebb korszaknak, erre a mai szimpatizánsok közül is sokan emlékezhetnek, az akkori sztárok zömmel ma is ismertek és sztárnak számítanak. Ők ültek arányaiban legnagyobb számban a vetítést követő beszélgetés során a színpadon, dedikáltak később az előtérben. Ők jutnak főleg eszünkbe, ha olyasmi vetődik fel, hogy mondjuk kiről nevezzük el (majdani) a stadiont. Ám hasonlóan aránytalanságnak éreztem, hogy a kilencvenes évekbeli Tornyi-csapat is erős hangsúlyokkal szerepel a történetben, látjuk, ha jól emlékszem, Kotula - természetesen emlékezetes, és nekünk, akkori drukkereknek, nagyon fontos - gólját, a feljutás örömét; de valljuk be, ugyan mit jelent egy egyesület centenáriumakor a Kotula" név, de még akár a jónéhányszori feljutás egyikének kiemelése is? Hozzáteszem, értem én, és védhető mindkét szóvá tett "hiba": Veréb Gyuriék jelentik a film készítőinek gyerekkorát (lévén negyvenhez közeledő fiatalemberek), az említett Tornyi-csapat meg a mai szimpatizánsok huszonéves derékhadának első és legfontosabb sikerélményeit. Ezeket nem vitatom le, s pláne nem sajnálom senkitől sem. Nekem is ezek "azok" az emlékek.

(Mindnyájunk "Verébgyurija" születésnapja alkalmából különleges ajándékot kapott: egy száz évvel ezelőtti mezt)

De akkor még engedtessék meg a személyes Diósgyőr-históriámból néhány apróság, ami mostanában eszembe jutott. Az édesapám, hogy, hogy nem, az "Aranycsapat" (idézőjelbe kell írni, mert volt egy másik, amelynek tényleg ez a neve, ő például még láttam) idején, pedig megtehette volna, már nagy kisfiú voltam, szóval nem vitt ki DVTK-meccsre. Focihoz annyi közöm volt, hogy a tévében az argentin vébét tutira néztük. Valamikor 1980-81 táján járhattam először a stadionban, kétszer, emlékeim szerint a Dózsa volt a vendég, és legközelebb majd csak a '91-es feljutás idején mentünk ki újra (majd azóta mindig). Szóval ezen első alkalmak valamelyikéről olyasmi rémlik - lehet, rosszul -, hogy a mi kapunkban Veréb állt, az ellenfélében meg Kakas... (Tudom, ő később a Vasas hálóőre volt.) És lépcsőházibeli kis barátommal hetekig ezen kacarásztunk: Veréb és Kakas. Rém viccesnek tűnt a dolog gyerekfejjel. A minap Veréb Gyurinak ezt fel is idéztem, ő vitatta, hogy Kakas dózsásként lehetett volna akkoriban itt, viszont kiegészítette a sztorit azzal, hogy emlékei szerint egy korszakban több "madárnevű" kapus is szolgált az NBI-ben, Szarka például, mindenesetre mókás lehetne összegyűjteni ezeket; talán még a Focifarsang öregfiúk-programjába is beleférne egy ilyen "tematikus" mérkőzés... (Itt elárulom, hogy régi álmom a kilencvenes évek labdarúgóiból egy Piroska-Farkas-Vadász találkozót összehozni!) (Honvéd-BVSC-Videoton)

(Ha már ott voltak, Takács Petivel és Giák Tamással is aláírattattam a lemezborítókat - nem csak a régi nagyokkal -, mit lehet tudni, hátha egyszer még sokat érnek a szignóik...)