Keresztury Tibor: Piros az Isten

Olyan türelmeset, mint a diósgyőri, élőben még nem láttam. Másfél órát képes várni a Tiszai pályaudvaron hosszú, méla lesben, és csak mikor már látszik a fradisták vonata, akkor nyúl kőért, botért, üres üvegért. Azt a pontos érkezést, hatodik vágány, nagy nehézségek árán úsztam csak meg, kíváncsi hetedikes. Várni – vonatnál is jobban – még bíróra tud nagyon. Egyszer Divinyi, vagy melyik, alkonyattájt gondolta úgy, hogy elég idő múlott el a lefújás óta. Hogy súlyosan tévedett, arra a rendőrautó hátsó ülése előtt hasalva, vagy négyszáz méterre az északi kaputól kellett rájönnie, amikor is felismerték. Hartmannt Hatvannál fogták meg a vonaton - a klubszeretet nem ismer fáradtságot, kalauzt. Békésen ült a büfében, azt hitte, túl van a veszélyen, szegény.

Akkor még nem Miskolci Ultras és Red Fanatics voltak - a nyugati kultúra hatása későbbi keletű. Ellenben elnéztem tíz éven át azt az elképesztően kancsal, tapsifüles vezérszurkolót, aki egy ménkű nagy marhakolomppal, a pályának háttal, úgy fogta össze a stábot, mint odalent a fiúkat az isteni Salamon. Olyan torok az Operában nincsen. Nem tett egyebet, mint – a hangulattól függően – öt vagy tízpercenként egy rettenetest ordított, hogy „Dííííí…”, amit úgy ezer bariton egészített ki „ósgyőr”rel, haladéktalanul. Kicsit sajnáltam, hogy az egész szezonból semmit sem lát, de amikor elkezdtem ezt a dolgot, kijárni, azért mégis ő szerettem volna lenni. Meg Malejkó Magdit irigyeltem nagyon, aki néha Salamon kocsijára vigyázhatott. Vajszínű Lada 1300-as, vadi új. Később szerelmes is lettem belé, úttörőtáborban csókolóztunk, ez a vigyázás nagyon felizgatott.

Nagy korszak volt, ment a szekér, tombolt a nép. Legázoltuk 5-4-re az Egyetértést – az egyik legjobb véghajrá volt, mert le volt beszélve a derbi, de iksznél egy lecsúszott lövés véletlenül bement. Az a tízperc, ami ott jött…; tiszta Bundesliga. Feltámadó vasgyári önérzet, nem kell a koszos pénzetek, ha már így alakult. Rázta a kolompot a példaképem egyfolytában, mi kéne, pont, büfések?! Bundás tetűk. Pedig, megfigyeltem, be volt avatva; legalábbis túl sokszor tippelte meg pontosan előre, hogy mi lesz. Miskolci Mándy-hős: ki lazsált edzésen, hogy mozog a fakóban az új gyerek, hogy áll az ifi – nagytudású embernek tűnt valóban. Később elment a hangja a nagy sikerek alatt, de hát a Veréb-Salamon-Váradi-Görgei-Oláh-Tatár-Fükő-Borostyán-Fekete tengely fényesen üzemelt. Nyolc válogatott, KEK-továbbjutás, leállt a gyár a meccsek idejére, épp csak a kohót fűtötték, ne hűljön ki teljesen. Ilyet azóta se láttam, hogy egy városban tényleg mindenki a csapatról beszél. Mennyi volt a pontpénz, mit ivott Tatár Dzsordzs szombaton a Juno bárjában, milyen súlyos az új csillag, a "kisgörög", Teodoru II. húzódása; minden meg volt tárgyalva, nagyvárosi méretekben, rendesen.

A közönség hamar felnőtt a csapathoz – az állomási csata, s több legendás bíróverés is ekkorra datálható. Az öntudatra eszmélés zaklatott, szép évei voltak ezek, művezető Európában annyi visszaszólást még nem kapott. A hétvégi eredménytől függően termelt a Digép. Ki e nevelődés folyamatát felismerni rest volt, keményen meglakolt. Így Törőcsik, egyébként a legjobb, akit Diósgyőrben valaha is láttam, elkövette azt a végzetes hibát, hogy a partvonalhoz kocogva csupasz seggét mutatta a B-közép felé. Ezt azért mifelénk nagyon nem szeretik. Kiszabadítása később a teljesen összetört, leeresztett kerekű, kivert ablakú, félig felborított buszból demokratikus rendőrségünk emlékezetes fegyverténye volt. Hogy a ráhatás nyomán mégis érthetett a szóból, azt abból gondolom, hogy a következő diósgyőri fellépése előtt – bánatomra – sérültet jelentett.

Szomorkodásra amúgy nem volt semmi ok. Álmodni se merte senki, hogy Váczi Béla lesz majdan az utolsó király, hulltával pedig kizárólag egy Adzsojev nevű gazdasági menekültért kell kimenni. Város és csapata egymásra talált. Egyszer, a teltházas Fradi-meccsek egyikén egy leszúrt ember mellett álltam. Először azt hittem, hogy csak részeg, de az nem lett volna feltűnő. Le volt szúrva rendesen, posztókabátján átütött a vér, bágyadt, üveges tekintet…; amiatt kezdtem el figyelni óvatos sandítással, hogy miért nem figyel ez, amikor pedig támadunk. Sok jelét nem adta, de úgy tűnt, mintha élne, tartotta a tömeg, az egymásnak feszülő vállak prése. Össze csak akkor esett, amikor mindenki felugrott, mivel Oláh gyönyörű gólt ollózott egy jobboldali szöglet nyomán. Vezetünk, ez meg meghal itten, mondta valaki nehezményezőleg, amikor elvitték. Biztosan pesti. Csupa bosszúság volt az a nap, nemsokára az FTC is kiegyenlített. A gólnál valaki feltette a kezét: őt literes borosüveggel ütötték le, mielőtt hosszasan lóbálva átdobták volna a fradisták szektorába. Repült vagy tíz métert a zöld sas, majd odaát sikerrel landolt a fejeken. Ott örüljél, testvér, a helyeden.

Eleven kapcsolatom a DVTK csapatával a legjobb pillanatban, a leszálló ág kezdetén, lakcímváltozás okán szenvedett törést, de a történet mégsem itt ér véget. Évek múltán előkészületi mérkőzésre jött a Dzurják-féle garnitúra Debrecenbe. Nagyerdei Stadion, mínusz tíz fok, öt néző, vezette Bay. Az ötből kettő játékosfeleség, én a barátomat egy feljutásért küzdő, romjaiban is stílusos csapat játékát látni vittem – sokat hallott már róla. Az ötödik természetesen a kolompos volt, ezúttal szemben állva, a fején meleg fülessapka, de a tekintetéről rögtön megismertem. Szólni nem sokat szólt, ittasnak is látszott, ám a fényes 0-5-ös győzelem után az a jólismert, régi hang zengte ütemesen a Diósgyőr sikerét: gyeertek ide, gyeertek ide. A fiúk kicsit fáztak, elegük is volt már az egészből, de egyikük levonulóban azért felintett.