2009. december 30., szerda

Keresztury Tibor: Ötös kolbász a Nagyerdőn

Az van, ugye, minden évben, hogy amikor Debrecenbe látogatunk, én már réges régen itt vagyok. Az idén másodiknak egy nagyon részeg sporttárs érkezett meg hajnali fél hétkor: rögtön riasztottak a buliból hazatérő arra lakó cimbik, mint témafelelőst, úgyhogy ki is mentem nagyokat ásítva az ese¬ményt szakmai alapon megtekinteni. Ott állt, kilökve az útra, ahol a 35-ös a városba belefut, s egy hatalmas piros-fehér lepedővel sikert jósolt délutánra félmeztelenül. Ma reggel már egész biztos arra gondol, bárcsak ott helyben ütötték volna el.

Debrecen - Diósgyőr 98/99 (1999. március 6.)

A testvérklubok randevúin eddig zavartalan volt az ügymenet: egy-két góllal nyert valaki, vagy békés pontosztozkodás született. Ám most az új idők szellemében fel lett rúgva ez a hallgatólagos megállapodás - a Fradi-, az Újpest- és a Nyíregyháza-gyűlöletben összeforrt sportbarátságnak vége szakadt. Miáltal egy szép hagyománnyal lett szegényebb ismét a tájhaza: a győzelmi mámor rosszat tesz a kívánatos szerénységnek, könnyen megzavarja a fejet, s ha még hozzá karóval is be van verve, a mérlegelő tisztánlátást visszanyerni még nehezebb.

Szépen indult pedig minden: a kezdőrúgást Esmeralda végezte el, akit a műsorközlő „a Senátor-bár királynője"-ként mutatott be, semmiképp sem érdemtelenül. Látszott rajta, ez a legkevesebb, ami róla akkor és ott elmondha¬tó: cápába beoltott teljesen hibátlan tizenéves tündér, lezserül belerúg a bőrbe, egyelőre ennyi, távozok. A mérkőzés legszebb jelenete volt, ahogy levonult a holdjáróban méltósággal, büszkén az izgalomtól hörgő tízezres publikum előtt. Foghíjas volt ekkor még a diósgyőri szektor, késett a vonat, mert kiesett néhány üveg, utas Nyíregyházán az ablakon, de végszóra tengerként felmorajlott a körút, s villogó rendőrautók gyűrűjében a szó szoros értelmében befutott a stadionba úgy kétezer harcos az állomás felől. A pályán közben világos lett, két dologról elfelejtettek szólni a balkáni vér által hajtott Szmiljanicsnak a mérkőzés előtt: hogy ezek a mi barátaink, egyfelől, másrészt meg hogy Dombi fut csak, amúgy abszolút veszélytelen, nem kell a félpályán megölni, hagyni kell szaladni, amennyi csak ebben a jó időben neki jólesik. Le is küldte a tudatlant az elsőn egyedóra végén Hanyecz: ekkor néztem először össze az Észak-Magyarország tudósítójával, vízszintes söprő kézmozdulatokkal mélyen egyetértve abban, mára ez itt eldőlt, vége van. A DFC úgy a huszadik perc táján jött át először a felezővonalon, s ez a félidő során mintegy háromszor fordult még elő. Világos volt, a Szapor-féle új szisztéma nem itt lesz finomítva tovább. Az új cívis isten, Radu Sabo lesgóljakor mégis csupán a szokásos forgatókönyv volt még mindig kalkulálható - így marad, vagy még egy, oszt jónapot, Miskolcon majd megfordítva ugyanez.

A szünetben - ahogy mondani szokás - alapos fejmosást tarthatott a szerény képességű mester, mert úgy jöttek ki a gyerekek, mint az ördögök. A nagy igyekezetben aztán gyorsan kaptak két gólt, de rúghatott volna ebben az öt percben még másik hármat a Loki, megtáltosodva attól, hogy végre egy olyan szintű csapat ellen játszhat, mint a falusi edzőmeccseken. A lelátón négynél indult meg az ütközet, a nagy tavaszi testvérháború: másfél méteres szöges deszka, sörösüveg repült a pályára, rendőrök emelték ki a tomboló elemeket. Betondarab és petárda, feltépett ülés, pajzsos rohamosztagok. A sajtópáholy közönsége értetlenül figyelte a fejleményeket: a mindkét oldalon felizzó gyűlölet az Újpes-meccsek hangulatára emlékeztetett, ahol testvéri szeretetben összeforrva egy oldalon álltak a most egymás vérét kívánó felek. A debreceni tábort nyilván az zavarta meg, hogy nem olvasta a cikkemet (Piros alkony, MaNcs, 1999. jan. 14.), így a sikert tévedésből a Lokinak, nem pedig a DFC nem túl éles ésszel is könnyen előre látható teljes morális-mentális szétesésének tudta be. A diósgyőri polgár pedig, ugye, ha mástól nem, hát attól, hogy danadanadom, miskolci majom, kapd be a faszom, megvadul, hogyha pedig integetve hívják, megy.

Vissza a gyökerekhez - mondta az Észak...-os kolléga, amikor odalent beverték az ötödik koporsószöget. Lehet kezdeni elölről megint. Volt még hátra nyolc perc, de eleget láttam, elsunnyogtam inkább, nehogy beszóljanak a helyi szellemesek. Néha karnevál az élet, máskor meg csupa bosszúság, fájdalom: a feladat minél jobb arányban döntetlenre hozni a meccseket. Aztán - már jó messze jártam - a csatazajt elnyomva elemi erővel, valami mély, keleti daccal felhangzott a jó kétezres kórus, hogy Dííííjósgyőr, 0-5-nél, hangsúlyozom, s menet közben a fal mellől beljebb húzódtam a járda centruma felé.

7 megjegyzés:

  1. Pontatlanul írtad a címet!

    VálaszTörlés
  2. ez volt az első meccsem debrecenben.
    emlékszem, ekkor még a kapu mögötti (csak pár soros lelátón) is diósgyőriek álltak

    VálaszTörlés
  3. megtaláltam még a "piros alkonyt" és a "keleti kilátásokat".
    ha valamelyik hiányzik, küldöm

    VálaszTörlés
  4. Nagyon jók! Ezeket össze kellene szedni és kiadni egy könyvben a centenáriumra. Persze még írhatna hozzá Keresztury tanár úr!

    VálaszTörlés
  5. a keleti kilátásokból kettő érdekes:
    "amikor kelet elesett" és a
    és a "van feltámadás"

    VálaszTörlés
  6. Újra szólok: rosszul írtátok a címet. A cím helyesen: Ötös kolbász a Nagyerdőn

    És BÚÉK!

    VálaszTörlés
  7. @Rupert: Köszi! Idézni csak pontosan...

    VálaszTörlés