Keresztury Tibor: Amikor helybe jöttek az istenek

Én már jó ideje nagyobbat csak akkor mozdulok, ha feltétlen muszáj: életbevágó ügyek, klinikai kontrollok, egy-egy temetés, ilyenek. A fontosabb sportesemények számomra a kisszobában zajlanak le gombbal, rugós focival, egy erre a célra rendszeresített puha labdával, illetőleg egy plexi tetejű, nyomogatós kosárpályán, a fiaim sikerével többnyire. Mérkőzésen utoljára a négy lidérces év után sikerrel vett osztályozón voltam, de abból se láttam valami sokat, mert a második félidő helyett az öltözőfolyosó falának repedéseit tekintettem meg, ne legyek rosszul az izgalom miatt. Mégis bátran kijelenthetem, hogy rajta tartom a kezem a Diósgyőr ütőerén, főként a mindenhol ott levő informátoromnak hála. Együtt lüktetek, abszolút naprakész vagyok, az épp véget ért meccs részleteit, s a szurkolói akciókat tekintve egyaránt. Ahogy hazaér, legyen az fárasztó vidéki út akár, már cseng is a telefon, s beszámolóját a Piros lap, a diósgyőri szurkolók havilapja révén némi spéttel megnyugtató módon kontrollálhatom. Velük vív, ujjong a lelkem a távolból tehát, ezt őszintén megvallhatom, dehát ez eddig nem nagy újság, tízéves kor fölött jellemes ember már nem vált csapatot.

DKSK - Aschaffenburg 97/98 (Ronchetti-kupa, 1997. december 17., Debrecen)

Karácsony előtt most mégis változott a képlet, helybe jöttek az istenek, a női részleg legalábbis, mivel a miskolci sportcsarnok ruhavásárt rendezett. Menjünk, mondom, nincs kifogás, a Nagyerdőig csak eljutok. Borsod megye Németország ellen, ahogy a megriadt büfésnek magyarázta, mikor odaértem, egy pirosra mázolt, felpörgött indián, ezt kihagyni keleti szívvel tényleg nem lett volna megbocsájtható. Ronchetti kupa-visszavágó, kétpontos hátrányból mindösszesen. Megesszük ezeket, folytatta a drukker, adjon még egy rumot, jó uram: a kultúrbusszal jöttem, ott volt csak hely, ki vagyok száradva teljesen. Különben hogy Aschaffenburg, tette hozzá rezignáltan, olyan város nincsen is. A kultúrbusz az az a járat, világosított fel az érkező barátom, amelyik nem reggel indul el, mondjuk Debrecenbe, merthogy nem áll meg útközben az összes létező kocsmánál, így a nemkultúrbusznál jóval rövidebb a menetideje. Beszélgetnek, eldalolnak rajta az emberek, szidják Pestet, a Fradit. Maximum csak mutogatnak a falvakban az ablakokból, így pantomimmel, érted, hogy nézelődés helyett tapogasson a lakosság inkább a földekre kifele. Igaz, Tiszakécske után a tószegi csárdánál múltkor történetesen pont ez állt meg, lehet nálad is keverednek néha a műfajok, ahogy olvasgatlak itt-ott, nemigaz?

Nézem a fejeket, tart a bemutatás, az ott, nézd csak, az a legállasabb ultra, a nevezett moncsicsis anyagzsebkendőbe bődületest fújt éppen, egy kétméteres, izomra gyúrt, félmeztelen tetovált. Nem ismer pestinek kíméletet. Az a másik meg mellette Arafat, kikapta a tömböt a pénztárból Barcikán, oszt rázárta a fülkét a manusra, onnantól csak nála volt jegy kapható. Gyere csak, intett hozzánk egy aprócska, nagyon részeg embert, ez egy rendőr, bazd meg, mondta fuldokolva, igen, bólintott a fej, üldözöm a bűnt Borsod megye szerte, de a meccsekre átállok, nem tehetek róla, a Diósgyőr, tudod. Megvallotta még, a kécskei csatában rányomta a pajzsot egy kolléga arcára, meg zsákmányolt két gumibotot, de egy vasutasnő mellyén még frissen, hazafelé meggyónta bűneit, így másnap szolgálatra tiszta lelkiismerettel jelentkezhetett. Elérzékenyültek ezt követően, Csáki Jóska bácsi után újra aratott a halál közöttük: meghalt Kömi is a Stadler-meccsre menet, hosszan bólogattak, szép halál. Micimackó volt a beceneve, olyan lassan mászott fel a kerítésre gól után szegény. Mire leért nagy nehezen a Kispest ellen, mondjuk, már kezdhette elölről; ötször kellett - a jó égnek hála - aznap másznia, ez viselhette meg a szervezetét.

Menjünk, javasoltam, nézzünk bele a meccsbe is, óriási fent a hangulat. Ilyet az a pár jelenlevő debreceni az Oláh Gábor utcában még tényleg nem láthatott. Egy szív a zsúfolt csarnok, egy dobbanás, egymást tartja kétezer hajlongó, ütemre ugráló piros-fehér test, űzik-hajtják a lányokat, időkérés közben elborítják a lelátót a drapériák. Miközben a harc, teszem hozzá, odalent abszolút bukásra áll; de a vége, látom az arcokon, a kimenetel: az nem lehet vitás. Ez az önmagából kivetkőzött sporttárs itt mellettem, nem kétséges, biztos lenyomná az ellenkező esetben a szlovák bíró torkán a dobverőt. A csapat viszont, ha nem is lett jobb, határozottan megszépült, mióta utoljára láttam a Nagyváthy úti általános iskolában a Pécs elleni bajnoki döntőn: bajuszos oroszok helyett csupa kedves, intelligens arc, Kalmár-Nagy Dóra a példának okáért egy centernek álcázott fotomodell. Hat pont a szünetben oda, necces lesz, mondom a büfében, egyre több régi ismerős ver hátba, megannyi öreg mohikán; tanárok, seftesek, sírásók, mérnökök, egy-két újdonsült hajléktalan. Meg kell állapítsuk, a Redskins, a Rude Boys, meg az Ultras legtöbb tagja akkor még tipegett, de attól még, hogy nem látták Oláh ollózásos gólját Fükő szögletéből, nagyon aranyosak.

Ömlenek okulásomra a történetek. Hogy átmentek pár százan Kassára a Juventust megtekinteni, plusz éltetni, hívni, rábírni a vasgyárral kötendő frigyre Rezest, szidni Bindert meg Meciart. Jóval többen voltak, mint a helyi hangoskodók, így kivonuláskor az egyik oldalon Juve-Juve, a másikon meg a Diósgyőr zúgott fel, Bajnokok Ligája-meccsen, istenem, s hogy ezért érdemes volt megszületniük. Mikor jöttek az olaszok lefelé félidőkor, kihajolt egy kíváncsi arc a játékos kijáró fölött, bevárta Lippit, s ezt a kérdést tette fel neki: bon dzsornó, májsztró, ismered Tornyi Barnabást? Hogyha nem, gyere el, bemutatlak neki, szabad idejében továbbképez szívesen. Ment aztán a szünetben a barátkozó nemzetközi ismerkedés: áj em ultra fájter íszt hangöri. Ju ár torinói állat, ju ár máj bradör. Nyújtotta az olasz erre a Juve-sálat biztató mo¬sollyal, hogy cseréljenek. Ezt testvérem? Miket képzelsz, meg ne haragudjál. Ez Diósgyőr-sál, láthatod. Még az apámnak se, a halottas dikón, isten éltesse soká az öreget. El vagy te tévedve teljesen.

Mire eddig eljutottunk, régen ment a második félidő már, elszabadult a pokol, átvette a csapat a vezetést. Talpon volt az egész csarnok, megjött az a régi érzés, belesűrűsödött abba a tíz hátralevő percbe az egész gyerekkorom. Mi vagyunk a legnagyobbak, hej-hej, akinemugrálfradista, Király Sándor a legnagyobb király. Tisztán látszott, megfizetett íszt hangöri a németeknek mindenért. A keleti erő. Lengtek a zászlók, feszültek a sálak, Miskolc győzött, ünnepelt. Tizennégy pont, sima ügy lett, zokogtak a csajok, ki ezért, ki azért, mindkét oldalon.

Aztán a mieink diszkréten kimenekültek a pályára özönlött harcosok sör-, bor-, valamint pálinkaízű csókjai elől. Oszlott a nép, álltam kint az estben, motoros rendőrök rendezték az autók, buszok végeláthatatlan konvoját. Rettenetes tülkölésben, éneklésben indult a menet, csak a kultúrbusz sofőrje várt még rutinosan, bölcsen, türelmesen - úgyis órákkal előbb ér haza. Így is lemarad még jónéhány utazó miskolci nagykövet, gondoltam a hirtelen lett csendben - eleven volt bennem még egy frissen hallott jelenet. Kimetsz a fényszóró egy kibillent balanszú, piros-fehér testet éjjel tizenegykor, a város határában, a 92. percben elveszített győri meccs után: bal kezével stoppol az útnak háttal állva, arccal a reménytelen messzeségbe vesző Miskolc felé, a festékszórós jobban pedig az áthúzott helységnévtáblát nagy precizitással Diós előtaggal egészíti ki.