2010. január 30., szombat

Pótolhatja, aki kihagyta (tévéfelvétel a teremfociról)

Messze a csapat, messze még a bajnokság (előbbi földrajzilag, utóbbi időben); mostanában a centenáriumi teremfoci nyújthatott némi kielégülést, múlt hétvégén, a diósgyőri labdarúgás iránt áhítozó drukkereknek. Lehettek azonban néhányan, akik lemaradtak róla, személyesen nem láthatták a sportcsarnokban. Pedig jó meccsek voltak, és az újjáformálódó DVTK is megmutatta oroszlánkörmeit. (Mást ne mondjunk, Bajzát gólkirály.)
Nos, a mulasztás pótolható. A városi televízió felvette a kedvenceink mindhárom találkozóját, majd leadta. Én meg rögzítettem, és feltöltöttem a megauploadra, illetve a rapidshare-re.
A négy link mindegyikére szükség van a teljes anyaghoz, ami közel két órányi DVD-formátumú file-csomag. Az első három, valamint a negyedikről letöltött .rar kicsomagolva együttesen kiadja a három meccsnyi felvételt.

http://www.megaupload.com/?d=A34L65QS
http://www.megaupload.com/?d=OS0Q142B
http://www.megaupload.com/?d=9D2AWBJ4
http://rapidshare.com/files/343545230/Sportpercek__teremtorna_20100124_meccsek.rar


(Fotó: Kun Péter)

2010. január 29., péntek

Oszd meg!

Hú, de gyenge cím! Nem is tudom, hány helyen olvastam már, de a lényeget teljes mértékben kifejezi.

Korábban arról írtam, hogy megosztanám. Akkor felajánlottam, hogy aki szeretné, annak ingyen és bérmentve odaadom az iGoogle-öm beállításait, lássa más is friss híreket egyetlen képernyőn. (Az ajánlat továbbra is áll.)


Most viszont arról van szó, hogy már egyetlen kattintással megoszthatod az iWiWen, Facebookon, Twitteren, Startlapon, a Google Readerben a posztot, feltéve, ha tetszett. Keresd a fenti ikonokat a jobb oldali sáv közepén! (A megosztás akkor működik tökéletesen, ha nem a címlapról, hanem a poszt oldaláról próbálkozol vele.)

Oszd meg!

2010. január 27., szerda

Sajnálhatja, aki kihagyta (videók a hétvégéről)

Először a városi tévé Sportpercek adásának felvétele, három részletben.

A szombati, Barcika elleni edzőmeccsről, valamint a teremtorna első napjáról:


A teremtorna második napjáról - a DVTK a Debrecen, a Nyíregyháza és a Borsod-válogatott ellen:


Bajzát Péter lett, kvázi bemutatkozásként (már a Barcikának is kettőt lőtt), a torna gólkirálya:


Következzen egy-egy amatőr felvétel saját magamtól, illetve Kun Petitől.

A vasárnapi megnyitó a lelátóról nézve - Nagy Béla, Helmeczy László (MLSZ):


A megnyitón a DVTK100 filmben hallható kislány élőben énekelte a szurkolói rigmust:


Még a szombati napon néhány videóinterjút készítettem a résztvevők közül párral.
Dobó Zoltánnal:

Kiser Lászlóval és Kulcsár Sándorral:


Őze Tiborral:

Végül pedig a szurkolói csapat két "szakvezetőjével, Márkus Imrével és Pechy Tiborral, régivágású drukkertársainkkal:

2010. január 25., hétfő

Elkezdődött a centenáriumi ünnepségsorozat

Ugyan volt szombaton egy edzőmeccs is, de kezdjük a vasárnapi teremfocival a frissebb élmény miatt.

Vlado Jeknic és Bojan Brnovic kellemes helyzetben (Fotó: Kun Peti)

A DVTK100 centenáriumi teremtornával kezdődött az egész éven át tartó ünnepségsorozat. Nem akarom különösképpen a szervezőket kritizálni, de mintha egy kicsit nagyot álmodtak volna a kétnapos centenáriumi teremfocival. A két nap rendben van, de több olyan dolog is volt, ami szinte kódolta, hogy szombaton nem lesz sok néző. A Focifarsangokon mindig nagy népszerűségnek örvendtek az öregfiúk, de őket tenni főattrakciónak! Főleg úgy, hogy nincs is más attrakció aznap mellette, mert a szurkolók meccsei annak a 20 drukkernek biztosan hatalmas élményt jelentettek, de a többi nézőnek nem hiszem. Van több is. Ha a nép ki van éhezve a focira, akkor tömegek mehetnek ki egy U19-es osztályozóra is - volt rá példa -, de ha másnap jön az első csapat, akkor annyit éhesen is kibír az ember. És a fő probléma: ugyanabban az időpontban ingyen meg lehetett nézni a DVTK előkészületi meccsét a Barcika ellen, amikor a teremben a mai csapat egy része a szurkolókkal szórakozott (jó értelemben). Én sem voltam kinn szombaton, csak vasárnap.

A vasárnapról egy mondatban azt tudom elmondani, hogy a Diósgyőr - Debrecen meccs egymaga volt akkora élmény, hogy utána már bármi történhetett és sajnos egymaga többet nyújtott, mint az azt követők összesen. A nyitómeccset komolyan vette mind a két csapat (meg is sérült Horváth Gábor), jót tett az iramnak a sok csere és mindkét oldalon voltak ügyes játékosok. Bajzát már az elején belopta magát a szurkolók szívébe - ugyanezért az erőszakos, sokszor szabálytalan játékért utáltuk győriként -, nagyon bízom benne, hogy nem lövi el az összes puskaporát télen. Nekem mégis Brnovic játéka tetszett jobban, mert sokkal inkább csapatjátékos, nem csak gólt lő, hanem elő is készít. És biztosan végigjátssza a meccsket, nem csak a bíró jóindultán múlik, hogy leküldi-e vagy nem. A meccset mégis Ivan Rados nyerte meg a Diósgyőrnek. Két gólt kaptunk attól a Lokitól, amelyik a 10-et lőtt a Nyíregyházána és 8-at a B.-A.-Z. megye válogatottjának. Tudom, még egy kapusnak is más a kispálya mint a nagy, de ez a teljesítmény biztató volt.

A többi meccsről kár sokat beszélni. A DVTK - DVSC-t még elnéztem volna egy ideig, később viszont már sok volt a 2x20 perc. A Nyíregyháza - B.-A.-Z. megye válogatott legalább izgalmas lett a végére, de a többiben néha unatkoztam volna, ha nincs kivel beszélgetni. Jó volt a "vegyes zóna", ahol bárki szóba állhatott a játékosokkal, készültek közös képek is, de Búránnyal például a másik kapu mögött, az ajándékboltnál váltottam néhány szót.

A DVTK - B.-A.-Z. megye válogatott meccs csak néhány percig tűnt izgalmasnak, amikor váratlanul kiegyenlített Vámosi, a Nyíregyháza meccs legforróbb pillanata az volt, amikor - persze pont ezt nem láttam - az egyik nyíregyházi kiszólt(?) kifelé köpött(?). Állítólag Szentes Lázárt nem lehetett meggyőzni, hogy engedje el az első csapatot, így a tarcsi jött, de legalább megvolt az áldozat, mint a Harlem Globtrotters bemutatóin.

A már említett Bajzáton és Brnovicon kívül Supic és Jeknic játéka tetszett, de Huszák Tamásnak is voltak szép megmozdulásai. Hm, ha jobban belegondolok, akkor ők öten alkották az első sort, amely nagyságrendekkel jobb és eredményesebb volt a másiknál.

A torna méltó volt a centenáriumhoz, végül botrány sem volt, amire azért a Nyíregyháza meccs előtt nem mertem volna fogadni. Sőt, a bemutatáskor még szolid taps is felhangzott! Nem volt zsúfolásig telt ház, de azért megtelt a sportcsarnok. De az is látszik, a focifarsangok időszaka elmúlt, és már nem is tér vissza.

DVTK100 centenáriumi teremtorna műsorfüzet

Ahogy a címben áll.

Szép kiállítású B5-ös füzet, bár pont a jó minőségű papír miatt a múltkoriban megénekelt jegyzetelés nem olyan egyszerű. De ha jobban belegondolok, minek is jegyzetelt volna ezúttal bárki is? Tét nem volt, egy-egy torna néhány meccsből állt, az eredményeket még fejben is meg lehet jegyeni.

2010. január 19., kedd

A VI. Teremlabdarúgó Emléktorna műsorfüzete

A teremfocira kiadott műsorfüzetek a legpraktikusabbak. Pontosabban szólva az azokban található sorsolás, ahol az eredmény helye ki van hagyva. Rengeteg mérkőzés, még több gól, senki nem tudja fejben tartani, pedig időnként a gólkülönbség dönt a helyezésekről. Ja, és érdemes tollat is vinni!


A január 9-én a városi sportcsarnokban megtartott VI. Teremlabdarúgó Emléktorna (soha nem fogom megjegyezni a nevét, egyszerűbb volt, amikor Trombitás Kupa, vagy valami hasonló volt a neve) műsorfüzetében is megvolt ez, jegyzeteltek is jó páran.

Amúgy a műsorfüzet színes fénymásolat A/4-es papírra, amit félbehajtottak. Nem egy nyomdaipari remek, de a célnak tökéletesen megfelel. A tartalom sem az unalmas órák kultúrált eltöltését célozza, de legalább kiderül belőle, hogy ki is volt a korábbi névadó, Trombitás István.

Az a legszebb az egészben, hogy a tornával - kis költségvetésű, családias hangulatú - teljesen összhangban van a műsorfüzet.

2010. január 17., vasárnap

Bemutatkozott a (3-as kódjelű) Tornyi-csapat

Méghozzá felemás módon. Ahogy egy héttel korábban a teremfoci döntőjében, most a felkészülési időszak első edzőmeccsén maradt alul a formálódó DVTK az e tekintetben nyilván jóval előrébb tartó (és sosem lebecsülhető) Bőccsel szemben. Most is kis különbséggel. De azért simán.
Igaz, az edzőmérkőzésen már megint újabb emberek léptek pályára piros-fehérben, mármint őszhöz képest is, de a múlt hétvégéhez képest is. Szóval a keret még bőven a formálódás állapotában van, ahogy a tréner is mondta pár napja, nincs még csapat, de még keret se. Naná, szinte teljesen új gárdát kell összeraknia, sok (lesz) az érkező, másféle játékra van igény, és pláne eredményességre.

Mindazonáltal a szurkolók között most is stabilan megvan az a réteg, amely felkészülési meccsre nem azért megy ki, hogy a felkészülés menetéről, állásáról meggyőződjön, netán az aktuális próbajékosokról alkothasson saját benyomás - hanem hogy azonnali "eredményt" követeljen, ragyogó támadófutballt, győzelmet. Nekik bizonyára hiába magyaráznák a józanabbak, hogy egy-egy ilyen 90 perc alatt akár még a győzelem-vereség ténye is tökéletesen mellékes lehet a szakvezetés szemében, amely viszont értelemszerűen bizonyos emberek tudásáról, formájáról,e rőállapotáról, valamint ezen emberek egymással való együttműködési készségéről, az összjáték lehetőségeiről szeretne képet kapni. Az adott időbeli fázisnak megfelelően.

Nemrég sms-ezett Nobi barátom, hogy ha már én is ott voltam szombaton déltájban a hátsó műfüvesnél, írjam meg, mint láttam. Oké, legalább maradjon a blog krónikájában nyoma az eseménynek.

Nos, nem tudjuk megmondani megmondani, milyen volt a kintlévők körében a józanabbak, illetve a követelőzőbbek aránya. Csak azt: összesen talán ezren is megvoltunk. Mondják, népszerű a futball Miskolcon... A magam részéről igyekeztem olyan fotót készíteni, amin látszik, a pályát három oldaláról is körbeállják a népek, tehát nem csak a szokványos betonizé, -lépcső van tele nézővel, hanem a főutca felőli kapu mögött is végig álltunk, meg onnan jobbra, a Digéphez vivő járda mentén is még minimum százan. Persze, páran a Szinva partján is, szemben.
Szerencsés helyzetben voltunk (azaz voltam én), mert a tömeggel szemben hamar képet kaptam a mezszámok és arcok-nevek összefüggéseiről: Farkas Gábor technikai vezető adott egy papírt, amire minden fel volt írva. Mások csak találgatták, melyik az a Peres (ő sérült le egész az elején, le kellett cserélni), a Marian Victor, a Crnagorac (előbbi ügyesnek, utóbbi ügyetlennek tűnt), és hogy a sokat tetszését elnyerő 20-as, az Zsivoczky. A kapuban végig Malinauskas állt, ő kapott kettőt az első félidőben, megoszlanak a vélemények, hogy benne volt-e valamelyikben is, mindenesetre olvastam a dvtk.eu-s fórumon hozzászólásokat, miszerint ő megfelelő megoldás lesz. Fene tudja. A túloldalon, be kell valljam, nekem jobb érzés volt nézni az immár a bőcsi kapuban álló Giák Tamást; amíg ő volt ott, nem is kaptak gólt. (Félidő 0-2.)


Na, szóval, nagy okosságot nem lehetett leszűrni a nyitó 45 percben látottakból, világos volt, hogy a hazaiak nem nyerni vagy "villogni" akarnak, és még azt is megértettem - amit azért elég sokan nem -, hogy még a kapura lövést sem ambicionáljuk; ez a találkozó nem erről szólt. A szünetben nagyobbrészt átalakult tizenegy más felfogásban, agresszívabban és gólratörőbben lépett fel, ebben szerepe lehetett egy edzői fejmosásnak, de én itt is inkább azt hiszem, hogy őket egyszerűen már más feladattal (hajtsatok, szerezzetek gólt, szórakoztassátok kicsit a közönséget) küldte ki Tornyi Barnabás.
Ki volt jó és ki kevésbé? Mint mondta, nehéz okosat mondani. Akadnak, akiknek Roszel tetszett, vagy George, mások a legkevésbé sem voltak elragadtatva tőlük. Az említett belső védőről azért többen mondták (bennfentesek is), hogy ő nemigen marad itt, nem megoldás.
Ugyanakkor egy alighanem mellőzésre ítélt hátvédünk, Lakatos Béla gólt fejelt, azzal lett döntetlen. (Valamivel előtte Lipusz szép, erős szabadrúgást eresztett meg, abból lett a szépítés.) Ennél érdekesebb volt - amellett, hogy a 3-2-es végeredménnyel a Bőcs azért csak elvitte a képzeletbeli három pontot, némi rosszérzést és hiányérzetet hagyva a sok száz nézőben -, hogy a második játékrészben pályára lépett olyan valaki is, akinek neve és száma (8) nem is szerepelt az említett listán. Nem tudom, mások hogy voltak vele, én nem jöttem rá - igaz, épp átellenesen játszottak akkor hozzám képest a fiúk -, csak lefújás után Hagymási Zoltántól tudtam meg, hogy Brnovics volt az, aki a messiásként várt győri különítmény előőrseként szombat reggel váratlanul befutott és mezt kért. Hajtott, ügyesebbnek és energikusabbnak tűnt, mint aznapi elődei a csatárposzton, lőtt is lesről egy gólt; ha az szabályos, máris belopta volna magát a hazai szurkolók szívébe. Talán így is. Igaz, ezt Bajzáttól még inkább várjuk.
Ahogy a folytatást is.

Ennyit tudok elmondani, folytatni amúgy sem tudom, mivel kezdődik (már el is kezdődött) a Minnesota Vikings - Dallas Cowboys NFL főcsoport-elődöntő netes közvetítése! Tudom, hogy "csak a Diósgyőr"... de azért nem csak.

2010. január 14., csütörtök

A DVTK centenáriumi mezéről

Nyilvánosságra került, hogy néz ki a hazai centenáriumi mez és az idegenbeli lehetséges variációi.




A hazai mez telitalálat, már most biztos, hogy veszek belőle. A centenárium pont arra ad alkalmat, hogy visszanézzünk a múltba (nem pedig állandóan révedezzünk, hogy "mekkora focista volt Puskás Öcsi, ajjaj!"), ez a mez pedig a kezdeteket eleveníti fel. Talán egyedül az "Errea Miskolc" felirat furcsa, de úgy hallottam, a végleges verzión már nagyobb távolság lesz közte és nem folyik össze, aminek nem kell.

Az idegenbeli mez kérdése nyitott, négy verzió is készült, lehet szavazni.

Ebből három csíkos. A vízszintes vagy függőleges kérdésben ízlés dolga, hogy kinek melyik tetszik, de ha a történelmet vesszük alapul, akkor a DVTK egykori mezeit végignézve egyértelmű, hogy a függőleges mellett kell letenni a voksot, mert a vízszintes "csak" a '90-es évek végén és 2000-es években volt elterjedt. Utóbbinál pont a centenárium különlegessége vész el, ha a közelmúltban, sőt, a jelenben is használt mezre esik a választás.






Bevallom őszintén, a két függőleges csíkozású mezből nekem a piros alapú tetszik jobban, de mivel váltómezről van szó, praktikus okokból mégis a fehér tűnik jobb választásnak (ie: legyen mit felvenni, ha az ellenfél pirosban játszik).

Éppen a gyökerekhez való visszatérés miatt nem gondolom azt, hogy fekete-aranynak kellene a centenáriumi idegenbeli meznek lennie, annak semmi hagyománya sincs, mindössze egy-két évig volt használatban néhány éve. Ráadásul a klub színeitől eltérő váltómez is modern találmány, mezeladásból hatalmas összegeket kaszáló klubok is csak az ezredforduló óta alkalmazzák.


Még egy kifogásom van a fekete-arany ellen: ha erre rákerül a reklám (jelen állás szeritn piros-fehér AVE), akkor máris nem fekete alapon arany keresztet látunk, hanem valami katyvaszt.

Még egy dolog jut eszembe a szavazásról, ami kettő is. Az internetes szavazások sajátossága, hogy lehet csalni, remélem, senki nem folyamodik ehhez, mert igazából senkinek nem érdeke bármelyik mez "győzelme". A másik pedig a szavazatok eloszlása. Ha a többségnek a függőleges csíkos mez tetszik, akkor is előfordulhat, hogy kisebbségbe kerülnek, mert megoszlanak a szavazatok a két változat közt. De ki mondta, hogy igazságos a világ?

2010. január 13., szerda

2010. január 12., kedd

Ha tél, akkor teremfoci

Ne ijedjen meg senki, a szombati VI. Teremlabdarúgó Emléktornáról (lánykori nevén Trombitás Kupa, amit eleinte Szerencsen rendeztek) is lesz szó.

Takács Péter (Fotó: BOON)

Réges-régen, még gyerekkoromban szájtátva néztem a tv-ben a Focifarsangot, majd amikor tudatosult bennem, hogy ez Miskolcon van, akkor én is kinéztem, ekkor találkoztam először a teremfocival. Aztán a Focifarsang szép lassan kimúlt, jött helyette(?) a Borosi. Az már egy kicsit más volt, de még mindig teremben játszották. Érdekes volt a környékbeli játékosokat nézni, olyan spílereket láttam a pályán, akiket máshol biztosan nem. Emlékszem a Szirmabesenyő felemelkedésére, arra, hogy a Diósgyőr milyen ritkán tudott nyerni, mindig volt egy teremre kihegyezett csapat, amelyik jobbnak bizonyult.

Utána/párhuzamosan vele beindult téli terembajnokság. Először őrültek meg az emberek, ahogy hallottam, az Újpest résztvételével rendezett tornán szerintem történetében először és utoljára kitették a "megtelt" táblát a sportcsarnokra (ez valamikor a '90-es években, téli vizsgaidőszakban lehetett, mert nem tudtam kimenni). Utána lelkesen jártunk Dunaújvárosba, Nyíregyházára, Debrecenbe, mikor hol játszott a Diósgyőr, de mikor immár műfüvön újra Miskolcra jött az egyik selejtezőkör (2000-es évek közepe), akkor már nem volt az a tömegnyomor. Szép lassan kifaroltak a klubok is a terembajnokság mögül. Nagyjából ez olvasható a hétfői sport utolsó oldalán is, de a "miért?" szerintem kimaradt.

Néhány éve természetes volt, hogy egy csapat a téli felkészülése során fut a hegyekben, labdázik a teremben, mert a pályák használhatósága igencsak függött a természet kegyétől. Régen valahogy többször volt nagy hó - vagy csak a múlt szépíti meg az emlékeket? - és nagyobb hideg is. A havat nehezen takarították, a fagyott talaj pedig igencsak balesetveszélyes volt, kézenfekvő volt a fűtött terem. Tavasszal pedig a nyakig érő sárral gyűlt meg minden csapat baja.

Amióta van műfű és úgy tűnik, egyre több helyen pénz is (külföldi) edzőtáborokra, azóta a teremfoglalkozások kimaradtak a felkészülésből. Ezáltal a teremtornák is nyűggé váltak.

Én arra számítok, hogy az élvonalbeli csapatok egyre kevesebb teremtornán vesznek részt a jövőben, azok is inkább bemutató jellegűek lesznek, mint valódi tétmeccsek.

Itt értünk el a szombati teremtornához.

A csoportbeosztást a DVTK szája íze szerint alakult (készítették?), az Encs jóval gyengébb volt a másik csoportmásodik Mezőkövesdnél és a Bőcsöt is sikerült elkerülni. Az első meccs az Encs ellen szoros volt, de amikor a DVTK elkezdett adogatni, akkor simábban ment minden.

Az Abaújszántó elleni, a második meccs előtt fotóztam a bemelegítő játékosokat, így idézhetem Hagymási Zoltánt: "az elején figyeljetek oda és utána jönni fognak a gólok". Így is lett, nagyon sima és könnyed győzelmet aratott a DVTK és Balajti Ádám négy góljával megalapozta a gólkirályi címét.

Jött a döntő. Ismét fotóztam előtte, érdekes volt látni, hogy mennyire másként reagálják le a játékosok a várakozást. Balajti és Somodi egymást szórakoztatta, hogy fél-egy méterre a másiktól ki tudja elvenni/átvinni a labdát, Taki rendkívül feszülten melegített, Gohér Gergő a Diósgyőr-indulót énekelgette, az idősebbek pedig rutinosan melegítettek. A meccset szerintem Giák nyerte meg a Bőcsnek, ha nem ő véd, akkor lett volna esély. A végén már nem is ment diósgyőri lövés kapura, annyira sarokra helyezett mndenki a jól védő kapus mellett, csak éppen kicsit tévedett mindenki. A Bőcs jól kihasználta a helyzeteit és azt, hogy a Diósgyőrnek hátrányban mennie kellett. Ezzel együtt jól szórakoztam, ezért is jobb az ilyen foci, mint az NB I.-es terembajnokság, hogy itt nem fáj egy vereség.

A különdíjasok közül elsőre meglepődtem, hogy Somodira esett a választás, én a friss élmény hatására Giáknak adtam volna. A döntőben szuperül védett, egyik korábbi meccsen majdnem dobott egy gólt és ott sem okozott csalódást. Viszont Somodi többet védett és az Encs ellen tényleg parádézott. Érdekes volt a Kövesd két kapusa is, mintha fogadtak volna, ki mer több cselt megcsinálni a rárontó támadókkal szemben.

A gólkirály kiléte nem lehetett kérdés, Balajti megérdemelte. (Ha nem érdemelte volna meg, akkor is ő a király, mert ez matematika és nem választás eredménye.) Viszont a legtechnikásabb játékos szerintem jókora meglepetést hozott. Urbin Péter minden bizonnyal most nyerte el életében először ezt a címet. Lehet, részrehajló vagyok, de ez Lippai Ákost illette volna, persze ilyenkor az is szerepet játszik a döntésben, hogy ne egy csapat vigye el az összes különdíjat. (Régen emiatt osztották ki a "Legsportszerűbb csapat" címet, amit rendszerint az utolsó helyezetté lett.) Bogdány Csaba mezőny legjobbja díjával viszont mindenki egyet ért, azóta a DVTK.eu fórumán már követelik is, hogy a DVTK vezetése igazolja le.

Amikor bárkivel beszéltem a teremfociról, aki nem tudott kinn lenni, kivétel nélkül rákérdeztek a próbajátékosokra. Sokkal okosabbak nem lettünk, mert mégiscsak nagypályára kellene igazolni őket, nem terembe. Az biztos, Rooney (Roszel Róbert) küzdős típus, nem félti sem magát és sem az ellenfelet.

Az általános iskolában tanult bevezetés, tárgylás befejezés szentháromság utolsó részeként azt kell mondjam, mindent összevéve szórakoztató nap volt: aranyosak voltak a gyerekfocisták, jó volt ismét pályán látni a Diósgyőrt és találkozni néhány ismerőssel. A hangulatra nem lehetett panasz, de azért messze nem volt olyan, mint egy éve, amikor a Bajtársak szervezésében "Összefogás a Diósgyőrért" elnevezéssel játszott egymás ellen a DVTK akkori és öregfiúk csapata. Most is borsózik a hátam, ha megnézem az akkori videót.

2010. január 11., hétfő

Ha nem is száz évre, de emlékezünk 1.

Benne leszek a tévében!..., azaz kamera elé kellett állnom ma, és ez megindította bennem az emlékezést.
Valójában az történt, hogy Juhász-Léhi Pista barátom kitalálta, a Borsod Online számára készített videósorozatában nem csak (régi) futballistákat szólaltat meg, hanem szurkolókat is, olyanokat, akiket ismer, s részben olyanokat, akiket a nagyközönség is ismerhet esetleg innen-onnan (pl. lelátóról). És volt olyan kedves, hogy engem is megkért: beszéljek kicsit a mikrofonba, hogyan-mikor lettem az, ami, mikre gondolok vissza szívesen a pálya mellett töltött időkből.
Ahogy az lenni szokott, a rendelkezésre álló pár perc csak arra volt jó, hogy elkezdjek gondolkodni saját diósgyőri mivoltomon; arra a legkevésbé sem, hogy mindent szóba hozzak, ami eszembe jutott. Kérdezte, mióta számítható drukkeri pályafutásom; melyik a legemlékezetesebb meccsem; hogyan és kivel járok ki hétvégente; na meg érdeklődött jelen blogról és hogy Norbival miként kerültünk a dvtk.eu szerkesztői "székébe". Ezeket mind elmeséltem röviden a filmfelvételen, bizonyára (jajaj! :) látható is lesz a Boon-on.

Hanem amik azóta is eszembe jutnak - és még nyilván sok minden más is fog, a következő napokban. Mert kevés gazdagabb dolog van a világon, mint egy futballszurkoló emlékezete. Mit tehetnék mást?, elmondom, leírom itt ezeket szép sorban, ahogy eszembe ötlenek.

Ebben a pillanatban például az, hogy - talán 1993-ban - az a Vác látogatott Miskolcra, amely emlékeim szerint aztán épp annak az esztendőnek a végén lett bajnok; az évtized első felében domináns csapata volt az NBI-nek. Én akkoriban a fővárosban egyetemistáskodtam, korántsem tudtam olyan ütemben hazautazni hétvégente, mint ahogy az itthoni meccsek következtek, többnyire akkor láttam diósgyőri focit, ha a DVTK Pestre látogatott. Ami akkoriban viszonylag ritkább volt, "köszönhetően" a másodosztályban töltött időszakoknak. De tárgyalt idényben épp megvolt az élvonalbeli szereplés, ám egy top-favorit Vác elleni tuti verést nem kockáztattam meg, mármint időben és útiköltségben: maradtam Pesten. Amit aztán hamar megbánhattam, ha jól rémlik, nagy bravúrral 2-1-re győztünk. És én másnap, vasárnap szó szerint fél Budapestet tűvé tettem, hogy Népsportot találjak! Több tíz kilométert utazgattam érte ide-oda, a Körúton, Budán, mindenhol, tucatnyi árust végigkérdezve, de sehol se volt. Már nem tudom, végül került-e elő belőle. (Fiatalok kedvéért: akkoriban az egyetlen információforrás a sportnapilap volt, amit az ember nem csak böngészni akart, de ilyen eredmény esetén személyes archívumában megőrizni is.)

Fővárosi tartózkodásom idejére estek olyan emlékezetes találkozók, mint ugyancsak 2-1-es győzelem a Hungária körúton, az Eurosport gólösszefoglalójába is bekerült Csízi-góllal egyenlítés a Béke téren (Csepel), Buliga káprázatos gólja a III. Kerület otthonában (ami nyomán életemben először és eddig utoljára másztam fel kerítésre! - az eufória elragadott), boldog lehet, aki ezeket átélte, nekem az volt az érdekes, hogy nem a maroknyi vendéghad tagjaként tettem, hanem magányos "hazai" nézőként, a Miskolcról érkezők közül senkit sem ismertem, úgyhogy egy-egy ilyen idegenbeli siker után kénytelen voltam magamban örülni, a kollégiumba visszafelé villamosozva. Hopp, villamos! Hogy szerettem az MTK stadionjához a Népszínház utcától vezető járatot és a tájat, amin végigdöcög! De érdekes volt Csepelre is kivonatozni. Ugyanakkor borzalmas élmény (de jó!) az a Gödöllőre tett ugyancsak HÉV-es kirándulás, aminek révén a Vadicska-féle gárda épp bekövetkező teljes széthullásának lehettem kábé egyedülő diósgyőri szemtanúja, zuhogó esőben, "a világ végén". (3-at kaptak, szánalmas körülmények között.)

Apropó, Vadicska! Nekem sok mai korosztályt képviselő DVTK-drukkertől eltérően nem a "második" Tornyi-korszak "aranycsapata" számít a mindenek fölött álló tizenegynek - persze, mindenre emlékszem, és boldog időszak volt, szinte felülmúlhatatlan sikerekkel -, hanem a Sándor István által épített csapat, amely, máig meggyőződésem, többre lett volna hivatott. A Dohot - Csízi, Dancs, Nasztasevszkij, Farkas - Csehi, Kőrösi, Csillag, Vadicska - Adzsojev, Subin összeállítás a legkedvesebb a szívemnek az elmúlt két évtizedből. (Az utolsó poszton azért lehetett volna jobb ember, de más nem jut eszembe. A többiek rendben vannak.) Rossz volt látni ennek az építménynek az összeomlását. (Stadler... ne is emlegessük.)

Az említett videóban is elhangzik, én 1991 óta (hét év másodosztály után feljutás, első meccs, a Siófok "FC Hollywood" érkezett és győzött magabiztosan) járok ki rendszeresen DVTK-t nézni, méghozzá az édesapámmal és az öcsémmel. Utóbbihoz kötődik közös szurkolói pályafutásunk legnagyobb sztorija. Sajnos, ennek elmesélésével meg sem próbálkozhattam a kamera előtt: ahhoz hosszú. Talán itt a blogon már szóba hoztam korábban. Tehát most csak röviden.
A testvérem néhány évig Sopronban élt és dolgozott. Egyszer nyári szünetben meglátogattam, őt és vele lévő barátnőjét. Pont azokban a napokban rendezték a Győr - Diósgyőr rangadót, úgyhogy átmentünk a szomszéd városba vendégdrukkernek. Ez volt az a bizonyos 5-4, amikor például Kiser minimum válogatott formában játszott és a csúcson lévő Tornyi-csapat abszolút megérdemelt diadalt arathatott volna. Ha a sors is úgy akarja. Az utolsó percek hazai fordítása nyomán félig elkeseredetten, félig mégiscsak fellelkesülve álltunk a lelátón a lefújást követően; addigra, bár nem ott kezdtünk, de még vezetésünk idején beálltunk a miskolci szektorba. Szóval ott tolongunk a több száz diósgyőri között, csak mi tudtunk, hogy a vonatunk vissza Sopronba hamarosan indul.
Bemondja a bemondó: a vendégdrukkereket kérjük, várják meg, míg a helyiek elhagyják a stadiont. Ebben a rendőrkordon is segít, amely nem enged ki. Előrefurakodunk, és magyarázni kezdjük: engedjenek, mert indul a vonatunk. A rendőrök "megnyugtatnak": a miskolci szerelvény megvár minket, mindenkit. Na de mi nem oda mennénk!
Pár perc tanakodás, és a hatóság dicséretére legyen mondva, csak megértették a probléma bonyolultságát. Hip-hop, felajánlották, hogy hármunkat rendőrautóba ültetnek, és kivisznek az állomásra. Juhé, végig padlógázzal a városon, a pályaudvarnál az emberek furán néztek, hogy egy szirénázó rendőrkocsi vágódik az épület elé, de csak három, futballbolondnak tűnő fiatal ugrik ki belőle, futnak a szerelvényhez, ami abban a pillanatban elindul, hogy felszálltak. Micsoda jelenet!
De rendben hazaértünk. (Mármint Sopronba.)
A következő évben - megint peches, utolsó percekbeli góllal vereség (Fehér Miklós) - hasonló konstrukció révén voltunk ismét jelen Győrben, de akkor már úgy terveztünk, hogy helybeli barátainknál alszunk a következő éjszakán; így is lett. Meccs után egy kocsmába ültünk be, és annyira jól esett, hogy a győri drukkerek, hallva a beszélgetésünket, más asztaloktól átszóltak és gratuláltak nekünk a csapatunkhoz, szóval ez annyira kellemes élmény volt, hogy még az Észak-Magyarországba is írtam róla utóbb egy jegyzetet. (Hm, meg kéne keresni.) Győr, Diósgyőr, dva bratanki?


Utólagos korrekció: nos, nem, utánanéztem, a Vác FC-Samsung ebben a szezonban második lett, és a következőben bajnok. De a mondanivalót ez nem befolyásolja.
Az említett két győri meccs jegyzőkönyveit itt találtam meg (lehet, hogy regisztráció nélkül nem láthatók az oldalak): 1997-98, 1998-99 Amiből kiderül, hogy itt sem emlékeztem pontosan, a két eredmény fordított sorrendben következett be. A sztorik viszont hitelesek.
És végül megtaláltam a Csepel - Diósgyőrt is, 1992-ből. Érdekes, az idő hogy eltorzítja a dolgokat, egy 74. percbeli egyenlítést úgy őriz meg a memória, hogy "az utolsó pillanatban"... Alighanem Csízi egyetlen élvonalbeli gólja lehetett - nem emiatt szerettük -, méghozzá abból a fajtából, amikor a találat szerzője maga sem gondolja, hogy miután labdába ért, az bekerül a kapuba. A csepeli stadion egyébként kellemes hely volt, már akkoriban nagy kivetítővel (!), a sport igazi hona; kár, hogy magával ragadta az elmúlás.




A videó, ami a fenti bejegyzés apropója volt


Az iménti kiegészítést (a linkkel, mert nem minden konfigurációnál látható a Boon beékelt videója) Norbi volt olyan szíves idetenni. De akkor én meg mellékelem az ő videónyilatkozatéhoz vezető linket! Mindkét anyag a "Piros-fehér másfél percesek" című sorozathoz készült, és egyik sem áll meg, hál'istennek, 90 másodpercnél :)

2010. január 6., szerda

DVTK centenárium a weben

A Wikipédia szolgáltatásai közül a legújabb kedvenceim az egyértelműsítő lapok. Ezek segítenek megtalálni például a 25 Kiss István közül azt, akit keresek.

Ahogy közeledik a DVTK 100. születésnapja, úgy szaporodnak a centenáriumi honlapok is a weben és ez a bejegyzés egyfajta egyszerűsítő lap.


Elsőként a 100ev.uw.hu oldallal találkoztam, amiről később kiderült, hogy a blogomon rendszeresen kommentelő piros a gazdája. A virtuális mezgyűjtemény miatt hívták fel a figyelmem az oldalra és azóta is ez a kedvencem, bár legalább ennyire hatalmas ötlet az MTI archívumának feltúrása. A belépőkről és sálakról szerénységem miatt nem írok semmit, a meccsrehívókat, plakátokat pedig szerintem úgyis ismeri mindenki (ha máshonnan nem, én is használtam őket illusztrációként). És még van más is, érdemes megnézni!


A második a DVTK100ev.hu, amelyet én Bakalov Péter nevéhez kötök. Ez is ígéretes, a dizájnja mindenképpen komplexebb, viszont feleannyira snincs feltöltve, mint a pirosé. Lehet, én vagyok béna, de a képtár fület megnyitni sem tudom, a történelem cím alatt pedig látom, hogy mire lehetne kattintani (képek, cikkek, események, eredmények), de továbblépni nem tudok. Azt bp - ha így ismerősebb - mondta, hogy hatalmas képanyaguk van, kíváncsian várom, hogy megnézhessem.


A harmadik a DVTK100.hu. Ez lesz a hivatalos centenáriumi oldal, amely a város költségén készül, a domain is Orosz Lajos nevére van bejegyezve. Viszont így 31 nappal a születésnap előtt még egyetlen oldalból áll, ami egy visszaszámlálsból és "Az oldal feltöltés alatt áll" feliratból áll. Többet nem tudok, azt sem, hogy ki fejleszti, ki szerkeszti. Ha valakinek van infója, ossza meg a velünk!

Végül eredményhirdetés:
  1. 100ev.uw.hu
  2. DVTK100ev.hu
  3. DVTK100.hu

Ha rendesen fel lesz töltve bp oldala, akkor átveheti a vezetést, kivéve, ha a jelenleg sötét ló DVTK100.hu valami nagyot fakít. Utóbbiban egyébként annyira nem bízom.

2010. január 5., kedd

Tornyi Barna első napja videókon

A várakozás pillanatai


Sajtótájékoztató (3 videó)




2010. január 4., hétfő

A negyedik centenáriumi sál

Mottó: Azért írok időnként sálakról, hátha egyszer
valaki megdob egy Emigrantes Rojos sállal

El van írva a csapat neve - ez volt az első gondolat, ami a negyedik centenáriumi sál láttán eszembe jutott.

Az ősszel valahogy kifogytak a Diósgyőr-sál készletek, becsődölt a miskolci Fürge Nyuszi, bezárt a Metropolban a DVTK ajándékbolt, igaz az árukészlet előbb a Csucsuba, majd a stadion VIP büféjébe vándorolt. A magánvállakozásban készült sálak már ott voltak a gyűjteményemben - már amelyikből adtak el a gyártók. És a Mini Olimpiában sem volt semmi újdonság, azt mondták, már megrendelték, de még nem érkezett meg. Majd esetleg holnap vagy a jövő héten. Így teltek-múltak a napok, mikor végre megérkezett, azon nyomban vettem is belőle.

El van írva a csapat neve. Diósgyőr helyett Diósgyőri szerepel rajta, pedig milyen jól mulattunk, amikor a Liverpool - Debrecen meccsre készült emléksálon a DVSC Debreceniként szerepelt. Mint kiderült, a sál nem Magyarországon készült és a gyártó egy díszítő vonalról nem tudta eldönteni, az a név része, vagy csak egy csík. Felütötte az internetet, ahol azt találta: Diósgyőri VTK, viszont a terven a vak is láthatta, nincs ott a VTK. Maradt a Diósgyőri.

Amúgy a sál jó. Rendkívül egyszerű, végre nincs benne fekete szín, mégis szép élesek a kontúrok, arányos a végén a két címer is, helyesen a rojt felé fordítva, hogy nyakba kötve is mutasson.

A másik oldalon nincs egetrengető hiba, bár én a 100 után nem tennék pontot. Az 1910-2010 a maga egyszerűségében nagyszerű, viszont itt a címer kivitelezése már nem olyan szép. Állítólag kötni nem lehet szebbet technikai okoból, de ha ez így van, akkor minek oda a címer? Anélkül is jó lett volna.

A két oldalon a betűk talpa ezúttal is egyirányba néz, fennáll a görbülés veszélye, és az anyag is kicsit műanyagos az ízlésemnek.

Mindezzel együtt összességében jól mutat a sál. De el van írva a csapat neve...

2010. január 3., vasárnap

Karácsony piros-fehérben

Kéréseknek és ígéreteknek teszek most eleget.
Egyúttal a szkennert is felavathatom, amit a Jézuska hozott!

Egy bejegyzés arra sarkalt néhány hete, hogy ha már írtam a DVTK centenáriumi film mozis bemutatójáról és az ott dedikált DVD-példányról - ami egyébként kettő, egyet az édesapám, egyet a testvérem kapott tőlem karácsonyra -, akkor tegyem fel ezt a bizonyos aláírásokkal ellátott borítót is; íme. Sőt, ahogy a pontos kérés szólt, odatettem mindegyik szignó mellé azt is, melyik név valójában kié. (Bár őszintén szólva az egyiknél picit bizonytalan vagyok, mert gyakorlatilag kibetűzhetetlen; kizárásos alapon lőttem be, hogy kihez tartozhat.) (Fontos kiegészítés: de buta voltam! Elfeledkeztem - pedig hogy lehetne feledni? - magáról az alkotóról, a filmet rendező Kriskó Lászlóról, aki szintén jelen volt az eseményen, és megtisztelt vele, hogy a futballistákhoz hasonlóan ő is aláírta a két DVD-t. A kép ennek megfelelően időközben javítva.)


A következő beszkennelnivaló eredetileg a tavalyi esztendő júliusából származik, de ennél fontosabb az a dátum, ami december 5-éhez köti: ekkor tartotta a Diósgyőr az évadzáró bankettet, amire jelen blog szerzőit, Norbit és engem is meghívtak, a dvtk.eu jelenkori szerkesztőiként. Kihasználtam az alkalmat, hiszen ez az este volt a kertek alatt távozó előző edző, Aczél Zoltán utolsó nyilvános miskolci megjelenése. Nekem vele nem volt semmi bajom, kifejezetten szimpatikusnak találtam a mintegy kéthónapos szakmai kapcsolat alatt, meg hát amúgy is miért ne? - kértem tőle is autogramot, méghozzá az említett szezon eleji Gólöröm újság megfelelő számának címlapjára.
(Mondjuk, ezen a címlapon épp nem a legelőnyösebb fotó látható emberünkről, de istenem, ez legyen a legnagyobb baj. A lényeg, hogy egy - rövid - korszak tünékeny emléke. Persze, így digitalizálva már nem annyira tünékeny.)


A következő, amire ígértet tettem, hogy elmesélem egy bizonyos meznek a történetét. Ez egy két vagy három évvel ezelőtti DVTK-dressz. Kalandos úton került a kezembe, és még érdekesebb a sorsa így, hogy a rajta eredetileg található néhány aláírás számát sikerült mára alaposan gyarapítanom.
Az unokatestvérem lánya a kapocs, pontosabban az ő párja, Zoli, akiről tudni kell - bár tudnánk feledni... -, hogy Fradi-drukker; valamelyest mentő körülmény hogy ők pestiek, speciel Miskolchoz semmi közük. Szóval az említett zöld-fehér szurkoló családtag valamikor néhány éve amiatt járt mifelénk, mert haverjaival kedvenceik valamelyik másodosztályú borsodi meccsére kirándultak, tán Barcikára. Akkor én nekik ajándékoztam egy különleges relikviát, az FTC 1995-ös egyik Bajnokok Ligája-meccsen kapott sajtóanyagot (amiből nekem azóta kettő darab is volt.) Talán erre válaszul kaptam én magam tőlük valamivel később egy ugyancsak különleges ajándékot: egy Diósgyőrt-mezt. A bevezetőben említettet.

Zoli úgy jutott hozzá, hogy fradista haverjai adták neki - már nem tudom, konkrétan miattam-e, de a lényeg a lényeg -, akikhez meg úgy került, hogy valahol az országot járva, szintén idegenbeli mérkőzés miatt, valami falusi kocsmában egy játékautomatával tették próbára szerencséjüket, s milyen az élet, egy DVTK-mezt dobott ki nekik nyereményül a gép. (Ez elég rejtélyesen hangzik, igazából én se tudom, mi áll a dolog háta mögött, de állítólag volt valami ilyesmi évekkel ezelőtt, hogy országszerte kocsmai nyerőgépekben DVTK-relikviákat lehetett nyerni. Biztos valamely cég ilyen akció révén támogatta az akkori klubot. Nem tudom.) Akárhogy is, a rendes ferencvárosiak nem dobták a holmit kukába, nem égették el rituálisan és nem is gyalázták meg, hanem Zoli barátjuk révén nekem ajándékozták.
Volt rajta pár aláírás, Elek Norberté és pár akkori csapattársé; nem nagyon izgattak, sose voltam egy autogramgyűjtő. Most, ezen az egy hónappal ezelőtti rendezvényen azonban eszembe villant (pontosabban előtte), igazán értékessé tehetném a holmit, ha nem is pénzbelileg, de mint személyes emléket a DVTK jelenkoráról és a hozzá való kötődésemről: miért ne íratnám alá mindenkivel a mostani csapatból, akivel csak tudom. És erre soha jobb alkalom, mint ez a bankett.

Sikerült, mindenki adta a szignóját, még az edzői stáb jelenlévő tagjai is, beleértve például Veréb Györgyöt. Azt hiszem, így már olyan tényleg olyan ez a mez, amiből majd egyszer az unokáim meggazdagodhatnak. De előtte majd még én fogom nézegetni nyugdíjas koromban nosztalgikusan elfelhősödő tekintettel!


Végül egy sálról, ami kettő akarna lenni, de végül mégiscsak egy.
Az volt ugyanis a tervem a karácsonyi előkészületek során, hogy a közvetlen családom férfitagjainak egy-egy példányt ajándékozok a DVD-ből (ez sikerült is), de már csak azért se, hogy ne legyenek azok a dobozkák olyan vékonyak a csomagolásban, egy sálba is betekerem őket. Mind az öcsémre, mint az édesapámra, hát, hogy is mondjam?, szóval ráférne, hogy mindenféle külsődleges eszközökkel erősítsük a közös kedvenc csapatunk iránti belső elkötelezettséget... Az elmúlt fél évtized "minden meccs ajándék" jelszó által fémjelzett keveredései, hullámzásai, időnkénti vesszőfutásai bizony az ő szurkolói idegeiket erősen megviselték - szemben velem -, és egyre kritikusabban, már-már ellenségesebben állnak a hétről hétre a pályán tapasztaltakhoz. Mindeközben, tegyem hozzá gyorsan, mindhármunknak bérlete van Diósgyőrbe, s járunk is rendszeresen, együtt, miként 1991 óta mindig. De mégis.
Tehát éreztem, kell ez a ráerősítés az érzelmekre, szóval jöhet a DVD és a sál. Méghozzá nem akármilyen sál, elvégre centenárium van (lesz), vagy mifene, szóval semmiképp se olyan kötött holmit akartam, amit egyébként is bárki megvehet a shopban, hanem valami exkluzívat, alkalmit és egyedit (azaz kispéldányszámban gyárott "amatőr" terméket). Barátaim szóltak már jóidőben, hogy tudnának ilyesmit szerezni nekem, egy másik vonalon meg az ígérkezett, hogy egy eltérő típushoz is hozzájuthatok, történetesen a Déryné presszóban. Jól jött volna: egyiküknek ilyen, másikuknak olyan sál.

De csak az egyik csatorna bizonyult járhatónak; a dérynés nem, karácsony előtti napokban még volt esély, hogy lesz, de végül nem lett, míg a haveri szál odáig vezetett, hogy december 23-án estére befutott egy darab (állítólag Lengyelországból). Ezt ilymódon a testvérem kapta.
Meg is kértem, hogy fotózza le, hogy idetehessem a képét. Csak hogy teljes legyen a fenti ünnepi "leltár".

Keresztury Tibor: Diósgyőri meccsek: Piros alkony (Rekviem egy csapatért)

Annyira olcsó, annyira szánalmas történet ez, annyira magyar, hogy nem is érdemes beszélni róla, ismerős az unalomig, nincs benne semmi új. Úgy gondoltam, nem is írok róla, csak aztán eszembe jutott Fükő köténye, amit egy Józsa nevűnek adott a kezdőkörben, hogy utána bokából szöktesse Borostyánt, és éreztem, hogy gyengülök. És amikor az az isten félszemmel már Tatárt nézve az alapig lefutott, egyre erősebben lazultak a fékek bennem, s megsejtettem, mi több, tudtam: ha az akció vége is eszembe jut, elveszek. Eszembe jutott aztán sajnos, persze hogy eszembe jutott.

Magyar Narancs, 1999. 2. szám

Hogy mit jelent a kelet népének a jelenleg DFC névre hallgató csapat, azt a néhány hónapja bemutatott Hajrá, Diósgyőr! című tévéfilm érzékeltethette halványan azok számára is, akik nem jártak még ott kocsmában, s így azt gondolták tévedésből, hogy az pusztán a tizenhat profiklub egyike. Hogy nekem mit jelent az, amit egykor a DVTK betűszó jelölt, azt itt most erős önkorlátozással nem ismételném el: legyen elég jelzésképpen talán annyi, hogy e tárgykörben egykor többek között Piros az Isten cím alatt értekeztem (MaNcs, 1993. május 13.), de ez a cím egyáltalán nem fedte a lényeget. Mindebből kevés empátiával az is megsejthető, mit érez most az a város, amelyet Miskolc néven ismerünk, s mit gondol hajdani lakója, amidőn azt látja, a megcsillanó bronzérem bűzlő trágyadombba hull. Hogy elintézték sürgősséggel néhány nap alatt, hogy ami itt létrejönni látszott, kihűlésre ítélt emlék, gőzölgő szarkupac legyen.

Mert folytatódjon ez a sztori innentől már bárhogy: a keleti önérzet lett hibátlanul időzítve megcsúfolva itt megint, s errefelé a nép valamiért pont erre a legérzékenyebb. Az iparon edzett léleknek azt a részét alázta le hideg fejjel egy-két, úgymond, vezető, az az identitáselem, az az érzéshányados szenvedett súlyos sérülést, amelyik e tájon sohasem egy teljesen lezüllött, futballnak nevezett sportág helyi klubcsapatának aktuális szereplésével azonos csupán, de a legnagyobb átfedéssel - jobb híján - avval érintkezik. A Diósgyőr Miskolcon nem hétvégi szórakozás: jellemkérdés, az emberi büszkeség mércéje, általános közérzület. Magukat tesztelik rajta az emberek: a talpon maradás ügye hogyan áll. Igaz, erről sem tudnak, mégis hagyták elhitetni most egyesek, hogy húsz év után lehet itt újra felemelkedés: egy Nagy Csapat, melyből a sok marha erőt merít, s melyre szívdobogva emlékezik majd, éppúgy, ahogy - a megbízható Verébéknek hála - volt mibe fogódzni az NB II-es száműzetés ép ésszel s túl gyakori józansággal alig kiböjtölhető évei alatt. Az, hogy itten hozomra basznak, a figyelmes szemlélő előtt persze régóta nyilvánvaló, csak hát ugye mindig ez van, ciklikusan, ez a rohadt bizakodás. Hogy van az, merülhetett föl a kérdés, hogy a három MTK-s kölcsönön túl 7 (azaz hét) labdarúgó játékjogával nem az egyesület, hanem valami Gömörmag Kft. rendelkezik Putnokon. Hogy van az, hogy a meccs előtt szólnak az edzőnek: nem kellene nyernünk az Üllői úton, Barnuskám, hassál oda, elég lesz a 8-10. hely valamelyike, költségkímélés, tudod. És hogy van az - a mostani fejlemények kapcsán -, hogy menet közben faragják meg a Tornyinak szerződésben rögzített összeget ugyanazok, akik aláírták azt? Ebből a szempontból ugyanis az összeg nagysága teljesen indifferens - akkor is, ha közel harminc milkát egy szezonra ebben a közegben egy Trapattoni se ér.

Tornyi nem ő, kétségtelen, ám ebben a mezőnyben nagyon tud valamit. Most nem arról beszélek, hogy remekül érzi a pillanatot, mikor kell egy tüntetésen felbukkanni egészen véletlenül, s előre aláírt söralátéteket osztogatni annak érdekében, hogy a demonstráció egyébként más iránya a személyére fokuszálható legyen. Volt szerencsém meghallgatni a sikersztori kezdőpontján a Kerület elleni osztályozót megelőző öltözői szózatát (MaNcs, 1997. június 12.), a játékosok akkorát ordítottak tőle, hogy a feljutás kérdése előre lefutottnak volt mondható. Másrészt pedig össze tudott rakni egy formátumos csapatot a Mágusnak nevezett kolléga által hátrahagyott romokon, ez tőle nehezen elvitatható. Ért hozzá, magyarul, másrészt bumfordi szívember, fanatikus: a miskolcinak pont ilyen kell, tizennyolc év tapasztalatával igazolhatom.

A múlt héten megcsúfolt és megalázott szurkolói ragaszkodás - amit ez esetben teljesen egyedülálló volta miatt bátran Diósgyőr-függésnek nevezhetünk - aktuális irányait talán annak a véreres szemű, ittasnak látszó, feltűnően intelligens úrnak a monológja szemléltetheti leginkább, aki a szakmai igazgató kiprovokált lemondásának másnapján állt be a klubház előtti sorba az új idényre vásárolt bérletét visszaváltani, s általános elképedésre ordítozás közben a művészet szférájából vett párhuzammal élt. A színházban - magyarázta öklét rázva a csukott ablaknak - kint van a műsorterv, tudom, mire veszem a bérletet. Hogy nézne ki, ti szemetek, szerintetek, ha kiderülne évad közben, hogy a Hamlet helyett albán zenés-táncos darabot játszanak? A parádés szereposztás helyett ha beugrana néhány tanodás? Adják vissza a pénzemet: én Tornyi főrendező úrra és erre a csapatra vettem bérletet! Mások Rezest sóvárogták ott a sorban vissza, aki voltaképpen itt se volt, de aki a DAM tavaly januári privatizációja után Miskolcon a Messiással volt azonos: a stadion már az övé, baszd meg, veregették a hátamat lépten-nyomon abban az időben a Széchenyi utcán megnyugtatásul, ahol ez megjelenik, előbb-utóbb vesz egy csapatot.

Aztán a jó Júliusból annyit láttunk, hogy csapat helyett egy banketten vásárolt egy labdát, igaz, ötszázezerért, majd a híresen szép kilátást meg sem nézve, a lillafüredi Palotaszállóból testőr-hadseregével sietve távozott. Az elveszített választások után pedig már nemhogy hozott, de vitt volna egyenesen: bérleti díjat kezdett pedzegetni közvetítők útján a stadionért s a Repkát is felnevelő birkózócsarnokért, mire kinevették - eszében se volt fizetni Diósgyőrben akkortájt már senkinek, nemhogy annak, aki ide elviekben megmentőként érkezett. Az intézmények állapotáról egyébként csak annyit, hogy a birkózóknál a múlt héten még korcsolyázni lehetett, de a jó időben olvadnak már a szőnyegek, a stadionban evvel szemben nincsen víz és fűtés, a labdarúgók a Hejőcsabai Cement- és Mészipari Rt. sporttelepén edzenek. Hogy mekkora lelkesedéssel, az könnyen elképzelhető: tizenhárman pert nyertek az elmúlt héten a DFC Kft. ellen első fokon, így ők szabadon igazolhatók, míg a többiekhez - például Notához, a PNB egyik legjobb kapusához, akinek decemberben lejárt a szerződése - elmondása szerint hozzá se szólnak azóta a vezetők. Kisebb dolguk is nagyobb annál, mint hogy holmi labdarúgókkal foglalkozzanak.

Most úgy tetszik, elzavarta őket a népharag, de a diósgyőri lélek egyensúlya evvel nem biztos, hogy helyreáll. Az őszi menetelés ezek után töretlenül aligha lesz prolongálható - még akkor sem, ha a népszerűségéből a nyilvánosságra jutott fizetése okán sokat vesztett Tornyi folytatja tovább, és sikerül valami csoda folytán Egressyt, Kuttort, Kulcsárt, Kisert és a többieket megtartani. Jelenleg még azt sem tudni, lesz-e tizenegy fő egyáltalán, akik a gyepre valami kvázicsapatként majd kifutnak. Csak annyi biztos, elvettek megint valamit - reményt, illúziót, hitet, hogy sikerül - egy jó időre attól, akit a rossz sorsa keletre vetett. Ráadásul ő az, meg az üres kassza, aki - miközben elnök és játékos hátra se biccentve lelép, elhúz, megpucol - biztosan itt marad. Szidja az anyjukat, várja az újakat, kezdi elölről, csinálja tovább.

2010. január 2., szombat

Keresztury Tibor: Amikor Kelet elesett

Debrecen felett borús az ég, szenved a csapat, dörmög a nép. Dobogó helyett a szezon felénél szolid középmezőny, az UEFA-kupa megint elmarad, napjaid, Dunai, végesek. Az irodalmi napok meghívott szakértői - Darvasi, Kukorelly - az FTC ellen ugyan még láttak biztató jeleket, de ők messziről jöttek, nem tudhatták, hogy kelet már korábban elesett. Meg lett pedig mondva még a nyáron, hogy nincs esély. Hogy bevégeztetett.

Amikor még minden rendben lévőnek tűnt: Diósgyőri FC - Kecskeméti TE 95/96 (1996. május 27.)

Az, aki a német-horvát és a cseh-portugál EB-negyeddöntő helyett önszántából, józan állapotban a Diósgyőr-Kazincbarcika-mérkőzés megtekintését választja, komoly embernek aligha tartható, kocám se bíznám rá. Szerény, de színvonalas küldöttségünk mégsem röstellt útra kelni azon a bágyadt vasárnapon, hogy dacolva a Görbeháza-Leninváros-Nagycsécs-vonal viszontagságaival, az észérvekkel bátran szembeszálljon. Négy szívember haladt ott a tájban tízezer hasonló felé, a tudásra szomjasan, érzelmi alapon. Kissé híg volt persze így is a stáb: Debrecen öt élő Diósgyőr-hívéből - Gulyás Károly zöldséges, Simon Attila filozófus, Kónya György videótékás, Saca redőnyös, alulírott - kettő a távollétre igazolást máig nem hozott.

Ahhoz képest, hogy Verebes szerződtetésével a feljutás kérdése, úgymond, már hónapokkal azelőtt megoldódott, kellett izgulni. A tét nem volt csekély. Pontosan persze - a jó MLSZ-nek hála - az utolsó fordulóban az sem volt tudható, hogy hány jut fel simán, hány lesz osztályozós: az emberek fejében ebből adódóan, érkezés után látszott az arcokon, jelentős zavar uralkodott. Valószínűbbnek az tűnt, hogy az NB I-ért majd csak a második játszhat; ehhez a feltétlen győzelem, s a Tiszakécske nevű - elsüllyedek szégyenemben, de le nem tagadhatom: - rivális csapat szíves hazai döntetlenje volt kívánatos. Ámde ha nálunk az osztályozó, az ősi ellenséghez méltó szeretettel fogadott Barcikánál az NB II-es tagsággal járó sportstátus forgott veszélyben, kellett a pont a szemtelennek, nem volt a meccs sajnos eladó.

A világ rendje hamar helyreállt, bár a nyitány nem volt túl biztató. A mágus fő aduja, bizalmasa, bombaszerzeménye ugyanis mázsás testét bánatunkra civilben vonszolta ki, Pintér Attila intelligenciája nélkül pedig félő volt, hogy tartását veszti a sajnálatos módon összesen négy darab futballistát (Vámosi, Dancs, Tóth Gy., Farkas A.) felvonultató csapat. A publikum azonban bízva bízott, bázisán a híres nyugalomnak, mellyel a másodosztály kínzó megaláztatását hosszú éveken át komolyabb lázadás nélkül tűrte el. Egy szív volt, aki ott szorongott, egy dobbanás, zúgott a lelkes biztatás. Barcikában mindenki cigány, nem lehet a Diósgyőrrel kiku-kori-cázni. És megvolt a gól, és bemondták,hogy a Kécske, ha van ilyen klub, ikszre áll, Verebes a mágus, indult a karnevál, reszkess, Fradi, add meg magad...

...Aztán már csak arra emlékszem, hogy kilenc emberrel valahogy sikerül egyenlíteni, és bemondják, hogy a Tiszakécske győzött, hogy körülöttem többen, ahogy mondom, bőgnek, meg hogy sodor vagy négyezer proletártest a klubház elé, a nem sírós populáció. Adjátok ki őket, adjátok ki őket. Leginkább az a buzi Verebes van híva, meg az elnök, Kövy Zoltán, gyere ki, vár a tömeg idekint. Rendőrkordon, kődobálás, önkívület, gumibot. Kúszik ki egy barcikai, a másik, mint a nyúl, oson, meg ne sértődj, nem te kellesz, de ha így félsz, megfogunk. A tömeg őrjöng, vért akar, egyre nő a zűrzavar. Próbálja a mieinket a vendégbuszra tuszkolni fel, húzzanak falura, oda valók. Aztán egy nagy orrú kiválik, túlordít mindenkit, gyakorlott szóvivő, látszik, mert tisztelik, meg van veszve teljesen. Tréfát nem ismer, forradalmi alkat, a kezében lobogó, azt szaggatja, tépi, ahogy kérdésekbe önti egy egész régió közös bánatát: Ott vagyok Hatvanban? Ott Kecskeméten? Ahol játszotok, szemetek, mindenütt? Rendőr kerget? Üt-vág, vonatra lök? Ötezrembe kerül minden vidéki út? Oszt még be se rúgtam rendesen? Itt vagyunk tízezren? Nem számít, csak a pénzetek? Lóvét néztek, soha egyebet? Hogy Miskolccal mi lesz, nem érdekes? Futball keleten nem lehet? Tiltja az a mocskos MLSZ? Várjunk megint éveket? Utazzak Kabára veletek? Nincs nektek szívetek, lelketek? Ez a produkció, oszt bevégeztetett? Élcsapat csak pesti meg nyugati lehet? A miskolci szophat csak, ember nem lehet? Szartok rá, hogy kelet elesett?

Szarnak rá, mordult a nép, mikor kiemelték, szarnak rá ezek, hogy elesett.

2010. január 1., péntek

Keresztury Tibor: Van feltámadás

Milyen érdekes dolog ez nálam, erre gondoltam Görbeháza táján, a 35-ös úton, szombaton ebéd után. Ez a Diósgyőr-ügy mármint, ez a teljes bekattanás. Hogy haladok itt, küzdök a tereppel, mintha nem volna más dolgom, Miskolc felé, egy valószínűleg néma stoppossal az oldalamon. Hova futok, mit keresek, mit remélek, mit akarok, hülye vagyok egészen. Aztán Nagycsécs és Sajószöged közt az jutott eszembe, hogy ebben a szánalmas magyar futballvalóságban a Diósgyőr számomra régóta nem egyszerűen egy csapat neve, hanem metaforaként érdekes - erre a gondolatra inspirált a táj. Keletet jelent, megtört, ám időről időre feltámadó önérzetet, a másodosztályú létezés megaláztatását. A mindig elrabolt esélyt, és a remény érthetetlen, ciklikus önmegújulását. A vágyat jelenti, hogy lehessen itt is valamire büszke az, akit a végzete ide vetett, erre a szomorú, durva vidékre, ahol a stadiont kivéve a fű is ritkábban terem. Ha már amúgy sincs semmije, legyen egy csapata legalább. Lehessen tartozni valahová.

DFC - III. Kerület 96/97 (1997. június 7., osztályozó visszavágó)

Itt jártam, s lett volna a gondolat nyilván még mélyebb is, de Muhinál az utasom azt mondta: hööö. Élt még ezek szerint, egy ideje így le volt esve a feje neki, fel is merült bennem egy kanyar után, hogy megállok, oszt kilököm, ha még egyszer rám esik. Most meg mutogat hevesen, közlésvágy van benne, mint aki meglátta az úticélt. Hikk, csuklott egy rettenetest, lassítsál, testvérem, hikk, hikk, hikk, aztat ott meglövöm. Egy mackósra mutatott a bányató előtt, ott állt a többi közt, lila zokni, magas sarok, magozott erősen. Tutira mehetett az emberem, magam biztos ki nem szúrtam volna éppen ezt, hogy úgy mondjam, nem volt indokolt, dehát amúgy is családos ember vagyok.

Ilyen pont a Diósgyőr is, mint ez a köpködő, lepusztult démon, folytatódott a gondolat, miközben a barátom a bokrok felé kart karba öltve elosont vele. Semmiben sem különbözik a többitől, nincs extra, semmi meglepetés, legfeljebb egy kínkeservvel kicsiholt, kiszenvedett élvezet - és annyi ember holtbiztosan mégis rámutat, ő kell neki, senki más. Lám csak, Nyékládházán, ahogy a zászlós, kereplős, tülkölő autókaraván összeáll, s a falvak felajzott népe a konvojjal egyesül, engem is felizgat, alig titkolhatom. Haladunk lépésben rá a nőre, az ablakokban minden kéz kettőt mutat; vár szerelmünk, lazít már, vetkőzik, hívogat, nagy coitus lesz, gruppenszex, orgia, nem vitás.

Szemenszedett szotyolamag, jó meleg, ordított a kedvenc makukásom, mikor kilőtt tankként begördültem, mivel Mályinál az izgalomtól a komplett kipufogó leszakadt. Megjöttek a tévések is, vegyük fel gyorsan, mondom nekik, a részemet, mert kezdéstói nem tudok jotállni sajnálatos módon semmiért. Onnantól, ha tanácsolhatom. roppantul figyeljek a fejleményeket: vérfürdő vagy karnevál, valami tesz itt máma biztosan. Nézem a sok kiéhezett arcot, négy éve van várva ez a nap, amikor a lidércnyomás. adja az úr, végre megszakad, s kisüt a nap a Vasgyár felett. Egyelőre azonban még az eső szakadt, s úgy három órát kellett várni, hogy újra emberek legyünk. Két gól volt a feltétele, s a hit, hogy a túlerőtől a III. Ker. TVE majd megrogyik, a szent akarat előtt széttárt karral meghajol. E hitben forrt ott eggyé a lassan megtelő stadion, feltámadunk, borult rám egy könnyes, őszhajú arc meghatottan, ismeretlenül, szétkenve taknyát a vállamon. Nem kétséges, szólt az operatőr, Jézusnál az NB I. itt máma egy kicsivel fontosabb, de ez csak neki volt, a pestinek, új tapasztalat. Nem jött hiába legalább.

Ment a petting odakint, a szökdécselő ráhangolás az aktus előtt - akinemugrálfradista, akinemugrálfradista -; az öltözőben síri csend, sápadt, de kőkemény arcokat rejtő harci dísz, piros-fehér hajak, s csíkozás a fültől le az orrokig. Tizenegy mindenre elszánt indián, oroszlánt ettek, az tisztán látható. Azokért szállnak harcba ott kint, ők a tét, a bennük utolsó reményként, végső szalmaszálként bízó húszezer, plusz a fejenként egymillió. A Mester megfontolt, nyugodt, nem húzza túl a pillanatot, hibátlan törzsfőnök, a bölcs Csingacsguk maga. Mindent tudtok, ennyi a lényege, s hogy ne legyen mégse a perc túlzottan drámai, Latabárról mond el egy történetet, nem akart felülni a lanovkára, vagy mire, merthogy, úgy mond, leszakad. De művész úr, húsz éve nem szakadt le egyszer sem, mondták neki, ja, ha tegnap leszakadt volna, akkor felülnék. Áll körben a törzs, néznek lefelé, nem nagyon érti a tanulságot velem együtt senki, de induláskor összehajolva olyan Diósgyőrt ordítanak, hogy a klubház megremeg.

Aztán a harc, csúszva-mászva, az utolsó vérig, ahogyan kell. Érzem, hogy megköt bennem az izgalom, nem bírom némi, pásztázom inkább a tévésekkel szektorszám az arcokat, díjnyertes szociofotó lenne mindahány. Menekülünk aztán a petárdák elől, elborít mindent a füst, ledolgozta a hátrányt a csapat. S a valódi extázis aztán, a második gól után - ahogy az élet értelmet kap megint. Valaki mellettem felzokog, s összekulcsolt kézzel az égre néz. A nyakamba ugrik valahonnan fentről egy bugyogós cigánygyerek, meg akar csókolni mindenképp. Fut a stáb, menti a technikát, ez most itt közvetlen életveszély. Van még egy fél óra, nyom nagyon a Kerület, nem lehet kihúzni, nem lehet kibírni, én bemegyek, fel kell neveljek három gyereket. Egy szobor áll az öltöző folyosóján, homloka a falnak döntve - így nézi a jó szertáros gyerekkorom óta a fontosabb meccseket. Beállok mellé, hallgatjuk a morajt, vizsgáljuk szótlanul a repedéseket. Adjon ásványvizet, mondom neki aztán, hogy mégis valami legyen, két nap lesz ez a negyedóra így, betonba öntött rémület. Kint találtam aztán újra valahogy a testemet, a partvonalnál tartott egy hát, a Zsoldos security háta, fújd már le, mocsadék. Egy pillanat még, s aztán az őrület: Miskolc szombaton, 18 óra 19 perckor felszabadult. Minden egybefolyt, összekeveredett. Ki az ott, miért szalad egy Kiserről letépett gatyával, olyan ismerős. Jé, hiszen az én vagyok. Aztán megpróbálják a játékosok a kádba beledobni a szerepéből teljesen kiesett megfigyelőt; ki itt a beszélő, s ki a szereplő, tényleg őrület.

Polgárig azt gondoltam rendületlenül: igen. Egy ilyen nap, az megmarad, az nem elvehető, s átélni egy ilyet, az nagy dolog. Boldoggá lett téve az a sok szerencsétlen, beleértve a krónikást. Hogy jönnek majd a kínos vereségek, de felállt most Kelet, kiegyenesedett, a sok sérelemért megfizetett. Hogy csak le lett itt most verve, ahogy a nép mondta, Budapest - vagy szerényebben szólva Óbuda, de az feltétlenül. És bár e szöveghez, bocsásd meg, Istenem, hálásabb téma lett volna az elbukás, miskolcinak lenni mégsem olyan rossz dolog. Így haladtam irtózatos hanggal, viszonylag ép önbizalommal a lebukó nap felé. De mire eljutottam volna addig, hogy akkor most van remény, elnyelte az autót a böszörményi alkonyat.