Karácsony piros-fehérben

Kéréseknek és ígéreteknek teszek most eleget.
Egyúttal a szkennert is felavathatom, amit a Jézuska hozott!

Egy bejegyzés arra sarkalt néhány hete, hogy ha már írtam a DVTK centenáriumi film mozis bemutatójáról és az ott dedikált DVD-példányról - ami egyébként kettő, egyet az édesapám, egyet a testvérem kapott tőlem karácsonyra -, akkor tegyem fel ezt a bizonyos aláírásokkal ellátott borítót is; íme. Sőt, ahogy a pontos kérés szólt, odatettem mindegyik szignó mellé azt is, melyik név valójában kié. (Bár őszintén szólva az egyiknél picit bizonytalan vagyok, mert gyakorlatilag kibetűzhetetlen; kizárásos alapon lőttem be, hogy kihez tartozhat.) (Fontos kiegészítés: de buta voltam! Elfeledkeztem - pedig hogy lehetne feledni? - magáról az alkotóról, a filmet rendező Kriskó Lászlóról, aki szintén jelen volt az eseményen, és megtisztelt vele, hogy a futballistákhoz hasonlóan ő is aláírta a két DVD-t. A kép ennek megfelelően időközben javítva.)


A következő beszkennelnivaló eredetileg a tavalyi esztendő júliusából származik, de ennél fontosabb az a dátum, ami december 5-éhez köti: ekkor tartotta a Diósgyőr az évadzáró bankettet, amire jelen blog szerzőit, Norbit és engem is meghívtak, a dvtk.eu jelenkori szerkesztőiként. Kihasználtam az alkalmat, hiszen ez az este volt a kertek alatt távozó előző edző, Aczél Zoltán utolsó nyilvános miskolci megjelenése. Nekem vele nem volt semmi bajom, kifejezetten szimpatikusnak találtam a mintegy kéthónapos szakmai kapcsolat alatt, meg hát amúgy is miért ne? - kértem tőle is autogramot, méghozzá az említett szezon eleji Gólöröm újság megfelelő számának címlapjára.
(Mondjuk, ezen a címlapon épp nem a legelőnyösebb fotó látható emberünkről, de istenem, ez legyen a legnagyobb baj. A lényeg, hogy egy - rövid - korszak tünékeny emléke. Persze, így digitalizálva már nem annyira tünékeny.)


A következő, amire ígértet tettem, hogy elmesélem egy bizonyos meznek a történetét. Ez egy két vagy három évvel ezelőtti DVTK-dressz. Kalandos úton került a kezembe, és még érdekesebb a sorsa így, hogy a rajta eredetileg található néhány aláírás számát sikerült mára alaposan gyarapítanom.
Az unokatestvérem lánya a kapocs, pontosabban az ő párja, Zoli, akiről tudni kell - bár tudnánk feledni... -, hogy Fradi-drukker; valamelyest mentő körülmény hogy ők pestiek, speciel Miskolchoz semmi közük. Szóval az említett zöld-fehér szurkoló családtag valamikor néhány éve amiatt járt mifelénk, mert haverjaival kedvenceik valamelyik másodosztályú borsodi meccsére kirándultak, tán Barcikára. Akkor én nekik ajándékoztam egy különleges relikviát, az FTC 1995-ös egyik Bajnokok Ligája-meccsen kapott sajtóanyagot (amiből nekem azóta kettő darab is volt.) Talán erre válaszul kaptam én magam tőlük valamivel később egy ugyancsak különleges ajándékot: egy Diósgyőrt-mezt. A bevezetőben említettet.

Zoli úgy jutott hozzá, hogy fradista haverjai adták neki - már nem tudom, konkrétan miattam-e, de a lényeg a lényeg -, akikhez meg úgy került, hogy valahol az országot járva, szintén idegenbeli mérkőzés miatt, valami falusi kocsmában egy játékautomatával tették próbára szerencséjüket, s milyen az élet, egy DVTK-mezt dobott ki nekik nyereményül a gép. (Ez elég rejtélyesen hangzik, igazából én se tudom, mi áll a dolog háta mögött, de állítólag volt valami ilyesmi évekkel ezelőtt, hogy országszerte kocsmai nyerőgépekben DVTK-relikviákat lehetett nyerni. Biztos valamely cég ilyen akció révén támogatta az akkori klubot. Nem tudom.) Akárhogy is, a rendes ferencvárosiak nem dobták a holmit kukába, nem égették el rituálisan és nem is gyalázták meg, hanem Zoli barátjuk révén nekem ajándékozták.
Volt rajta pár aláírás, Elek Norberté és pár akkori csapattársé; nem nagyon izgattak, sose voltam egy autogramgyűjtő. Most, ezen az egy hónappal ezelőtti rendezvényen azonban eszembe villant (pontosabban előtte), igazán értékessé tehetném a holmit, ha nem is pénzbelileg, de mint személyes emléket a DVTK jelenkoráról és a hozzá való kötődésemről: miért ne íratnám alá mindenkivel a mostani csapatból, akivel csak tudom. És erre soha jobb alkalom, mint ez a bankett.

Sikerült, mindenki adta a szignóját, még az edzői stáb jelenlévő tagjai is, beleértve például Veréb Györgyöt. Azt hiszem, így már olyan tényleg olyan ez a mez, amiből majd egyszer az unokáim meggazdagodhatnak. De előtte majd még én fogom nézegetni nyugdíjas koromban nosztalgikusan elfelhősödő tekintettel!


Végül egy sálról, ami kettő akarna lenni, de végül mégiscsak egy.
Az volt ugyanis a tervem a karácsonyi előkészületek során, hogy a közvetlen családom férfitagjainak egy-egy példányt ajándékozok a DVD-ből (ez sikerült is), de már csak azért se, hogy ne legyenek azok a dobozkák olyan vékonyak a csomagolásban, egy sálba is betekerem őket. Mind az öcsémre, mint az édesapámra, hát, hogy is mondjam?, szóval ráférne, hogy mindenféle külsődleges eszközökkel erősítsük a közös kedvenc csapatunk iránti belső elkötelezettséget... Az elmúlt fél évtized "minden meccs ajándék" jelszó által fémjelzett keveredései, hullámzásai, időnkénti vesszőfutásai bizony az ő szurkolói idegeiket erősen megviselték - szemben velem -, és egyre kritikusabban, már-már ellenségesebben állnak a hétről hétre a pályán tapasztaltakhoz. Mindeközben, tegyem hozzá gyorsan, mindhármunknak bérlete van Diósgyőrbe, s járunk is rendszeresen, együtt, miként 1991 óta mindig. De mégis.
Tehát éreztem, kell ez a ráerősítés az érzelmekre, szóval jöhet a DVD és a sál. Méghozzá nem akármilyen sál, elvégre centenárium van (lesz), vagy mifene, szóval semmiképp se olyan kötött holmit akartam, amit egyébként is bárki megvehet a shopban, hanem valami exkluzívat, alkalmit és egyedit (azaz kispéldányszámban gyárott "amatőr" terméket). Barátaim szóltak már jóidőben, hogy tudnának ilyesmit szerezni nekem, egy másik vonalon meg az ígérkezett, hogy egy eltérő típushoz is hozzájuthatok, történetesen a Déryné presszóban. Jól jött volna: egyiküknek ilyen, másikuknak olyan sál.

De csak az egyik csatorna bizonyult járhatónak; a dérynés nem, karácsony előtti napokban még volt esély, hogy lesz, de végül nem lett, míg a haveri szál odáig vezetett, hogy december 23-án estére befutott egy darab (állítólag Lengyelországból). Ezt ilymódon a testvérem kapta.
Meg is kértem, hogy fotózza le, hogy idetehessem a képét. Csak hogy teljes legyen a fenti ünnepi "leltár".