Ha nem is száz évre, de emlékezünk 1.

Benne leszek a tévében!..., azaz kamera elé kellett állnom ma, és ez megindította bennem az emlékezést.
Valójában az történt, hogy Juhász-Léhi Pista barátom kitalálta, a Borsod Online számára készített videósorozatában nem csak (régi) futballistákat szólaltat meg, hanem szurkolókat is, olyanokat, akiket ismer, s részben olyanokat, akiket a nagyközönség is ismerhet esetleg innen-onnan (pl. lelátóról). És volt olyan kedves, hogy engem is megkért: beszéljek kicsit a mikrofonba, hogyan-mikor lettem az, ami, mikre gondolok vissza szívesen a pálya mellett töltött időkből.
Ahogy az lenni szokott, a rendelkezésre álló pár perc csak arra volt jó, hogy elkezdjek gondolkodni saját diósgyőri mivoltomon; arra a legkevésbé sem, hogy mindent szóba hozzak, ami eszembe jutott. Kérdezte, mióta számítható drukkeri pályafutásom; melyik a legemlékezetesebb meccsem; hogyan és kivel járok ki hétvégente; na meg érdeklődött jelen blogról és hogy Norbival miként kerültünk a dvtk.eu szerkesztői "székébe". Ezeket mind elmeséltem röviden a filmfelvételen, bizonyára (jajaj! :) látható is lesz a Boon-on.

Hanem amik azóta is eszembe jutnak - és még nyilván sok minden más is fog, a következő napokban. Mert kevés gazdagabb dolog van a világon, mint egy futballszurkoló emlékezete. Mit tehetnék mást?, elmondom, leírom itt ezeket szép sorban, ahogy eszembe ötlenek.

Ebben a pillanatban például az, hogy - talán 1993-ban - az a Vác látogatott Miskolcra, amely emlékeim szerint aztán épp annak az esztendőnek a végén lett bajnok; az évtized első felében domináns csapata volt az NBI-nek. Én akkoriban a fővárosban egyetemistáskodtam, korántsem tudtam olyan ütemben hazautazni hétvégente, mint ahogy az itthoni meccsek következtek, többnyire akkor láttam diósgyőri focit, ha a DVTK Pestre látogatott. Ami akkoriban viszonylag ritkább volt, "köszönhetően" a másodosztályban töltött időszakoknak. De tárgyalt idényben épp megvolt az élvonalbeli szereplés, ám egy top-favorit Vác elleni tuti verést nem kockáztattam meg, mármint időben és útiköltségben: maradtam Pesten. Amit aztán hamar megbánhattam, ha jól rémlik, nagy bravúrral 2-1-re győztünk. És én másnap, vasárnap szó szerint fél Budapestet tűvé tettem, hogy Népsportot találjak! Több tíz kilométert utazgattam érte ide-oda, a Körúton, Budán, mindenhol, tucatnyi árust végigkérdezve, de sehol se volt. Már nem tudom, végül került-e elő belőle. (Fiatalok kedvéért: akkoriban az egyetlen információforrás a sportnapilap volt, amit az ember nem csak böngészni akart, de ilyen eredmény esetén személyes archívumában megőrizni is.)

Fővárosi tartózkodásom idejére estek olyan emlékezetes találkozók, mint ugyancsak 2-1-es győzelem a Hungária körúton, az Eurosport gólösszefoglalójába is bekerült Csízi-góllal egyenlítés a Béke téren (Csepel), Buliga káprázatos gólja a III. Kerület otthonában (ami nyomán életemben először és eddig utoljára másztam fel kerítésre! - az eufória elragadott), boldog lehet, aki ezeket átélte, nekem az volt az érdekes, hogy nem a maroknyi vendéghad tagjaként tettem, hanem magányos "hazai" nézőként, a Miskolcról érkezők közül senkit sem ismertem, úgyhogy egy-egy ilyen idegenbeli siker után kénytelen voltam magamban örülni, a kollégiumba visszafelé villamosozva. Hopp, villamos! Hogy szerettem az MTK stadionjához a Népszínház utcától vezető járatot és a tájat, amin végigdöcög! De érdekes volt Csepelre is kivonatozni. Ugyanakkor borzalmas élmény (de jó!) az a Gödöllőre tett ugyancsak HÉV-es kirándulás, aminek révén a Vadicska-féle gárda épp bekövetkező teljes széthullásának lehettem kábé egyedülő diósgyőri szemtanúja, zuhogó esőben, "a világ végén". (3-at kaptak, szánalmas körülmények között.)

Apropó, Vadicska! Nekem sok mai korosztályt képviselő DVTK-drukkertől eltérően nem a "második" Tornyi-korszak "aranycsapata" számít a mindenek fölött álló tizenegynek - persze, mindenre emlékszem, és boldog időszak volt, szinte felülmúlhatatlan sikerekkel -, hanem a Sándor István által épített csapat, amely, máig meggyőződésem, többre lett volna hivatott. A Dohot - Csízi, Dancs, Nasztasevszkij, Farkas - Csehi, Kőrösi, Csillag, Vadicska - Adzsojev, Subin összeállítás a legkedvesebb a szívemnek az elmúlt két évtizedből. (Az utolsó poszton azért lehetett volna jobb ember, de más nem jut eszembe. A többiek rendben vannak.) Rossz volt látni ennek az építménynek az összeomlását. (Stadler... ne is emlegessük.)

Az említett videóban is elhangzik, én 1991 óta (hét év másodosztály után feljutás, első meccs, a Siófok "FC Hollywood" érkezett és győzött magabiztosan) járok ki rendszeresen DVTK-t nézni, méghozzá az édesapámmal és az öcsémmel. Utóbbihoz kötődik közös szurkolói pályafutásunk legnagyobb sztorija. Sajnos, ennek elmesélésével meg sem próbálkozhattam a kamera előtt: ahhoz hosszú. Talán itt a blogon már szóba hoztam korábban. Tehát most csak röviden.
A testvérem néhány évig Sopronban élt és dolgozott. Egyszer nyári szünetben meglátogattam, őt és vele lévő barátnőjét. Pont azokban a napokban rendezték a Győr - Diósgyőr rangadót, úgyhogy átmentünk a szomszéd városba vendégdrukkernek. Ez volt az a bizonyos 5-4, amikor például Kiser minimum válogatott formában játszott és a csúcson lévő Tornyi-csapat abszolút megérdemelt diadalt arathatott volna. Ha a sors is úgy akarja. Az utolsó percek hazai fordítása nyomán félig elkeseredetten, félig mégiscsak fellelkesülve álltunk a lelátón a lefújást követően; addigra, bár nem ott kezdtünk, de még vezetésünk idején beálltunk a miskolci szektorba. Szóval ott tolongunk a több száz diósgyőri között, csak mi tudtunk, hogy a vonatunk vissza Sopronba hamarosan indul.
Bemondja a bemondó: a vendégdrukkereket kérjük, várják meg, míg a helyiek elhagyják a stadiont. Ebben a rendőrkordon is segít, amely nem enged ki. Előrefurakodunk, és magyarázni kezdjük: engedjenek, mert indul a vonatunk. A rendőrök "megnyugtatnak": a miskolci szerelvény megvár minket, mindenkit. Na de mi nem oda mennénk!
Pár perc tanakodás, és a hatóság dicséretére legyen mondva, csak megértették a probléma bonyolultságát. Hip-hop, felajánlották, hogy hármunkat rendőrautóba ültetnek, és kivisznek az állomásra. Juhé, végig padlógázzal a városon, a pályaudvarnál az emberek furán néztek, hogy egy szirénázó rendőrkocsi vágódik az épület elé, de csak három, futballbolondnak tűnő fiatal ugrik ki belőle, futnak a szerelvényhez, ami abban a pillanatban elindul, hogy felszálltak. Micsoda jelenet!
De rendben hazaértünk. (Mármint Sopronba.)
A következő évben - megint peches, utolsó percekbeli góllal vereség (Fehér Miklós) - hasonló konstrukció révén voltunk ismét jelen Győrben, de akkor már úgy terveztünk, hogy helybeli barátainknál alszunk a következő éjszakán; így is lett. Meccs után egy kocsmába ültünk be, és annyira jól esett, hogy a győri drukkerek, hallva a beszélgetésünket, más asztaloktól átszóltak és gratuláltak nekünk a csapatunkhoz, szóval ez annyira kellemes élmény volt, hogy még az Észak-Magyarországba is írtam róla utóbb egy jegyzetet. (Hm, meg kéne keresni.) Győr, Diósgyőr, dva bratanki?


Utólagos korrekció: nos, nem, utánanéztem, a Vác FC-Samsung ebben a szezonban második lett, és a következőben bajnok. De a mondanivalót ez nem befolyásolja.
Az említett két győri meccs jegyzőkönyveit itt találtam meg (lehet, hogy regisztráció nélkül nem láthatók az oldalak): 1997-98, 1998-99 Amiből kiderül, hogy itt sem emlékeztem pontosan, a két eredmény fordított sorrendben következett be. A sztorik viszont hitelesek.
És végül megtaláltam a Csepel - Diósgyőrt is, 1992-ből. Érdekes, az idő hogy eltorzítja a dolgokat, egy 74. percbeli egyenlítést úgy őriz meg a memória, hogy "az utolsó pillanatban"... Alighanem Csízi egyetlen élvonalbeli gólja lehetett - nem emiatt szerettük -, méghozzá abból a fajtából, amikor a találat szerzője maga sem gondolja, hogy miután labdába ért, az bekerül a kapuba. A csepeli stadion egyébként kellemes hely volt, már akkoriban nagy kivetítővel (!), a sport igazi hona; kár, hogy magával ragadta az elmúlás.

---

A videó, ami a fenti bejegyzés apropója volt


Az iménti kiegészítést (a linkkel, mert nem minden konfigurációnál látható a Boon beékelt videója) Norbi volt olyan szíves idetenni. De akkor én meg mellékelem az ő videónyilatkozatéhoz vezető linket! Mindkét anyag a "Piros-fehér másfél percesek" című sorozathoz készült, és egyik sem áll meg, hál'istennek, 90 másodpercnél :)