Keresztury Tibor: Diósgyőri meccsek: Piros alkony (Rekviem egy csapatért)

Annyira olcsó, annyira szánalmas történet ez, annyira magyar, hogy nem is érdemes beszélni róla, ismerős az unalomig, nincs benne semmi új. Úgy gondoltam, nem is írok róla, csak aztán eszembe jutott Fükő köténye, amit egy Józsa nevűnek adott a kezdőkörben, hogy utána bokából szöktesse Borostyánt, és éreztem, hogy gyengülök. És amikor az az isten félszemmel már Tatárt nézve az alapig lefutott, egyre erősebben lazultak a fékek bennem, s megsejtettem, mi több, tudtam: ha az akció vége is eszembe jut, elveszek. Eszembe jutott aztán sajnos, persze hogy eszembe jutott.

Magyar Narancs, 1999. 2. szám

Hogy mit jelent a kelet népének a jelenleg DFC névre hallgató csapat, azt a néhány hónapja bemutatott Hajrá, Diósgyőr! című tévéfilm érzékeltethette halványan azok számára is, akik nem jártak még ott kocsmában, s így azt gondolták tévedésből, hogy az pusztán a tizenhat profiklub egyike. Hogy nekem mit jelent az, amit egykor a DVTK betűszó jelölt, azt itt most erős önkorlátozással nem ismételném el: legyen elég jelzésképpen talán annyi, hogy e tárgykörben egykor többek között Piros az Isten cím alatt értekeztem (MaNcs, 1993. május 13.), de ez a cím egyáltalán nem fedte a lényeget. Mindebből kevés empátiával az is megsejthető, mit érez most az a város, amelyet Miskolc néven ismerünk, s mit gondol hajdani lakója, amidőn azt látja, a megcsillanó bronzérem bűzlő trágyadombba hull. Hogy elintézték sürgősséggel néhány nap alatt, hogy ami itt létrejönni látszott, kihűlésre ítélt emlék, gőzölgő szarkupac legyen.

Mert folytatódjon ez a sztori innentől már bárhogy: a keleti önérzet lett hibátlanul időzítve megcsúfolva itt megint, s errefelé a nép valamiért pont erre a legérzékenyebb. Az iparon edzett léleknek azt a részét alázta le hideg fejjel egy-két, úgymond, vezető, az az identitáselem, az az érzéshányados szenvedett súlyos sérülést, amelyik e tájon sohasem egy teljesen lezüllött, futballnak nevezett sportág helyi klubcsapatának aktuális szereplésével azonos csupán, de a legnagyobb átfedéssel - jobb híján - avval érintkezik. A Diósgyőr Miskolcon nem hétvégi szórakozás: jellemkérdés, az emberi büszkeség mércéje, általános közérzület. Magukat tesztelik rajta az emberek: a talpon maradás ügye hogyan áll. Igaz, erről sem tudnak, mégis hagyták elhitetni most egyesek, hogy húsz év után lehet itt újra felemelkedés: egy Nagy Csapat, melyből a sok marha erőt merít, s melyre szívdobogva emlékezik majd, éppúgy, ahogy - a megbízható Verébéknek hála - volt mibe fogódzni az NB II-es száműzetés ép ésszel s túl gyakori józansággal alig kiböjtölhető évei alatt. Az, hogy itten hozomra basznak, a figyelmes szemlélő előtt persze régóta nyilvánvaló, csak hát ugye mindig ez van, ciklikusan, ez a rohadt bizakodás. Hogy van az, merülhetett föl a kérdés, hogy a három MTK-s kölcsönön túl 7 (azaz hét) labdarúgó játékjogával nem az egyesület, hanem valami Gömörmag Kft. rendelkezik Putnokon. Hogy van az, hogy a meccs előtt szólnak az edzőnek: nem kellene nyernünk az Üllői úton, Barnuskám, hassál oda, elég lesz a 8-10. hely valamelyike, költségkímélés, tudod. És hogy van az - a mostani fejlemények kapcsán -, hogy menet közben faragják meg a Tornyinak szerződésben rögzített összeget ugyanazok, akik aláírták azt? Ebből a szempontból ugyanis az összeg nagysága teljesen indifferens - akkor is, ha közel harminc milkát egy szezonra ebben a közegben egy Trapattoni se ér.

Tornyi nem ő, kétségtelen, ám ebben a mezőnyben nagyon tud valamit. Most nem arról beszélek, hogy remekül érzi a pillanatot, mikor kell egy tüntetésen felbukkanni egészen véletlenül, s előre aláírt söralátéteket osztogatni annak érdekében, hogy a demonstráció egyébként más iránya a személyére fokuszálható legyen. Volt szerencsém meghallgatni a sikersztori kezdőpontján a Kerület elleni osztályozót megelőző öltözői szózatát (MaNcs, 1997. június 12.), a játékosok akkorát ordítottak tőle, hogy a feljutás kérdése előre lefutottnak volt mondható. Másrészt pedig össze tudott rakni egy formátumos csapatot a Mágusnak nevezett kolléga által hátrahagyott romokon, ez tőle nehezen elvitatható. Ért hozzá, magyarul, másrészt bumfordi szívember, fanatikus: a miskolcinak pont ilyen kell, tizennyolc év tapasztalatával igazolhatom.

A múlt héten megcsúfolt és megalázott szurkolói ragaszkodás - amit ez esetben teljesen egyedülálló volta miatt bátran Diósgyőr-függésnek nevezhetünk - aktuális irányait talán annak a véreres szemű, ittasnak látszó, feltűnően intelligens úrnak a monológja szemléltetheti leginkább, aki a szakmai igazgató kiprovokált lemondásának másnapján állt be a klubház előtti sorba az új idényre vásárolt bérletét visszaváltani, s általános elképedésre ordítozás közben a művészet szférájából vett párhuzammal élt. A színházban - magyarázta öklét rázva a csukott ablaknak - kint van a műsorterv, tudom, mire veszem a bérletet. Hogy nézne ki, ti szemetek, szerintetek, ha kiderülne évad közben, hogy a Hamlet helyett albán zenés-táncos darabot játszanak? A parádés szereposztás helyett ha beugrana néhány tanodás? Adják vissza a pénzemet: én Tornyi főrendező úrra és erre a csapatra vettem bérletet! Mások Rezest sóvárogták ott a sorban vissza, aki voltaképpen itt se volt, de aki a DAM tavaly januári privatizációja után Miskolcon a Messiással volt azonos: a stadion már az övé, baszd meg, veregették a hátamat lépten-nyomon abban az időben a Széchenyi utcán megnyugtatásul, ahol ez megjelenik, előbb-utóbb vesz egy csapatot.

Aztán a jó Júliusból annyit láttunk, hogy csapat helyett egy banketten vásárolt egy labdát, igaz, ötszázezerért, majd a híresen szép kilátást meg sem nézve, a lillafüredi Palotaszállóból testőr-hadseregével sietve távozott. Az elveszített választások után pedig már nemhogy hozott, de vitt volna egyenesen: bérleti díjat kezdett pedzegetni közvetítők útján a stadionért s a Repkát is felnevelő birkózócsarnokért, mire kinevették - eszében se volt fizetni Diósgyőrben akkortájt már senkinek, nemhogy annak, aki ide elviekben megmentőként érkezett. Az intézmények állapotáról egyébként csak annyit, hogy a birkózóknál a múlt héten még korcsolyázni lehetett, de a jó időben olvadnak már a szőnyegek, a stadionban evvel szemben nincsen víz és fűtés, a labdarúgók a Hejőcsabai Cement- és Mészipari Rt. sporttelepén edzenek. Hogy mekkora lelkesedéssel, az könnyen elképzelhető: tizenhárman pert nyertek az elmúlt héten a DFC Kft. ellen első fokon, így ők szabadon igazolhatók, míg a többiekhez - például Notához, a PNB egyik legjobb kapusához, akinek decemberben lejárt a szerződése - elmondása szerint hozzá se szólnak azóta a vezetők. Kisebb dolguk is nagyobb annál, mint hogy holmi labdarúgókkal foglalkozzanak.

Most úgy tetszik, elzavarta őket a népharag, de a diósgyőri lélek egyensúlya evvel nem biztos, hogy helyreáll. Az őszi menetelés ezek után töretlenül aligha lesz prolongálható - még akkor sem, ha a népszerűségéből a nyilvánosságra jutott fizetése okán sokat vesztett Tornyi folytatja tovább, és sikerül valami csoda folytán Egressyt, Kuttort, Kulcsárt, Kisert és a többieket megtartani. Jelenleg még azt sem tudni, lesz-e tizenegy fő egyáltalán, akik a gyepre valami kvázicsapatként majd kifutnak. Csak annyi biztos, elvettek megint valamit - reményt, illúziót, hitet, hogy sikerül - egy jó időre attól, akit a rossz sorsa keletre vetett. Ráadásul ő az, meg az üres kassza, aki - miközben elnök és játékos hátra se biccentve lelép, elhúz, megpucol - biztosan itt marad. Szidja az anyjukat, várja az újakat, kezdi elölről, csinálja tovább.