Keresztury Tibor: Diósgyőri meccsek: Piros alkony (Rekviem egy csapatért)

Annyira olcsó, annyira szánalmas történet ez, annyira magyar, hogy nem is érdemes beszélni róla, ismerős az unalomig, nincs benne semmi új. Úgy gondoltam, nem is írok róla, csak aztán eszembe jutott Fükő köténye, amit egy Józsa nevűnek adott a kezdőkörben, hogy utána bokából szöktesse Borostyánt, és éreztem, hogy gyengülök. És amikor az az isten félszemmel már Tatárt nézve az alapig lefutott, egyre erősebben lazultak a fékek bennem, s megsejtettem, mi több, tudtam: ha az akció vége is eszembe jut, elveszek. Eszembe jutott aztán sajnos, persze hogy eszembe jutott.

Magyar Narancs, 1999. 2. szám

Hogy mit jelent a kelet népének a jelenleg DFC névre hallgató csapat, azt a néhány hónapja bemutatott Hajrá, Diósgyőr! című tévéfilm érzékeltethette halványan azok számára is, akik nem jártak még ott kocsmában, s így azt gondolták tévedésből, hogy az pusztán a tizenhat profiklub egyike. Hogy nekem mit jelent az, amit egykor a DVTK betűszó jelölt, azt itt most erős önkorlátozással nem ismételném el: legyen elég jelzésképpen talán annyi, hogy e tárgykörben egykor többek között Piros az Isten cím alatt értekeztem (MaNcs, 1993. május 13.), de ez a cím egyáltalán nem fedte a lényeget. Mindebből kevés empátiával az is megsejthető, mit érez most az a város, amelyet Miskolc néven ismerünk, s mit gondol hajdani lakója, amidőn azt látja, a megcsillanó bronzérem bűzlő trágyadombba hull. Hogy elintézték sürgősséggel néhány nap alatt, hogy ami itt létrejönni látszott, kihűlésre ítélt emlék, gőzölgő szarkupac legyen.

Mert folytatódjon ez a sztori innentől már bárhogy: a keleti önérzet lett hibátlanul időzítve megcsúfolva itt megint, s errefelé a nép valamiért pont erre a legérzékenyebb. Az iparon edzett léleknek azt a részét alázta le hideg fejjel egy-két, úgymond, vezető, az az identitáselem, az az érzéshányados szenvedett súlyos sérülést, amelyik e tájon sohasem egy teljesen lezüllött, futballnak nevezett sportág helyi klubcsapatának aktuális szereplésével azonos csupán, de a legnagyobb átfedéssel - jobb híján - avval érintkezik. A Diósgyőr Miskolcon nem hétvégi szórakozás: jellemkérdés, az emberi büszkeség mércéje, általános közérzület. Magukat tesztelik rajta az emberek: a talpon maradás ügye hogyan áll. Igaz, erről sem tudnak, mégis hagyták elhitetni most egyesek, hogy húsz év után lehet itt újra felemelkedés: egy Nagy Csapat, melyből a sok marha erőt merít, s melyre szívdobogva emlékezik majd, éppúgy, ahogy - a megbízható Verébéknek hála - volt mibe fogódzni az NB II-es száműzetés ép ésszel s túl gyakori józansággal alig kiböjtölhető évei alatt. Az, hogy itten hozomra basznak, a figyelmes szemlélő előtt persze régóta nyilvánvaló, csak hát ugye mindig ez van, ciklikusan, ez a rohadt bizakodás. Hogy van az, merülhetett föl a kérdés, hogy a három MTK-s kölcsönön túl 7 (azaz hét) labdarúgó játékjogával nem az egyesület, hanem valami Gömörmag Kft. rendelkezik Putnokon. Hogy van az, hogy a meccs előtt szólnak az edzőnek: nem kellene nyernünk az Üllői úton, Barnuskám, hassál oda, elég lesz a 8-10. hely valamelyike, költségkímélés, tudod. És hogy van az - a mostani fejlemények kapcsán -, hogy menet közben faragják meg a Tornyinak szerződésben rögzített összeget ugyanazok, akik aláírták azt? Ebből a szempontból ugyanis az összeg nagysága teljesen indifferens - akkor is, ha közel harminc milkát egy szezonra ebben a közegben egy Trapattoni se ér.

Tornyi nem ő, kétségtelen, ám ebben a mezőnyben nagyon tud valamit. Most nem arról beszélek, hogy remekül érzi a pillanatot, mikor kell egy tüntetésen felbukkanni egészen véletlenül, s előre aláírt söralátéteket osztogatni annak érdekében, hogy a demonstráció egyébként más iránya a személyére fokuszálható legyen. Volt szerencsém meghallgatni a sikersztori kezdőpontján a Kerület elleni osztályozót megelőző öltözői szózatát (MaNcs, 1997. június 12.), a játékosok akkorát ordítottak tőle, hogy a feljutás kérdése előre lefutottnak volt mondható. Másrészt pedig össze tudott rakni egy formátumos csapatot a Mágusnak nevezett kolléga által hátrahagyott romokon, ez tőle nehezen elvitatható. Ért hozzá, magyarul, másrészt bumfordi szívember, fanatikus: a miskolcinak pont ilyen kell, tizennyolc év tapasztalatával igazolhatom.

A múlt héten megcsúfolt és megalázott szurkolói ragaszkodás - amit ez esetben teljesen egyedülálló volta miatt bátran Diósgyőr-függésnek nevezhetünk - aktuális irányait talán annak a véreres szemű, ittasnak látszó, feltűnően intelligens úrnak a monológja szemléltetheti leginkább, aki a szakmai igazgató kiprovokált lemondásának másnapján állt be a klubház előtti sorba az új idényre vásárolt bérletét visszaváltani, s általános elképedésre ordítozás közben a művészet szférájából vett párhuzammal élt. A színházban - magyarázta öklét rázva a csukott ablaknak - kint van a műsorterv, tudom, mire veszem a bérletet. Hogy nézne ki, ti szemetek, szerintetek, ha kiderülne évad közben, hogy a Hamlet helyett albán zenés-táncos darabot játszanak? A parádés szereposztás helyett ha beugrana néhány tanodás? Adják vissza a pénzemet: én Tornyi főrendező úrra és erre a csapatra vettem bérletet! Mások Rezest sóvárogták ott a sorban vissza, aki voltaképpen itt se volt, de aki a DAM tavaly januári privatizációja után Miskolcon a Messiással volt azonos: a stadion már az övé, baszd meg, veregették a hátamat lépten-nyomon abban az időben a Széchenyi utcán megnyugtatásul, ahol ez megjelenik, előbb-utóbb vesz egy csapatot.

Aztán a jó Júliusból annyit láttunk, hogy csapat helyett egy banketten vásárolt egy labdát, igaz, ötszázezerért, majd a híresen szép kilátást meg sem nézve, a lillafüredi Palotaszállóból testőr-hadseregével sietve távozott. Az elveszített választások után pedig már nemhogy hozott, de vitt volna egyenesen: bérleti díjat kezdett pedzegetni közvetítők útján a stadionért s a Repkát is felnevelő birkózócsarnokért, mire kinevették - eszében se volt fizetni Diósgyőrben akkortájt már senkinek, nemhogy annak, aki ide elviekben megmentőként érkezett. Az intézmények állapotáról egyébként csak annyit, hogy a birkózóknál a múlt héten még korcsolyázni lehetett, de a jó időben olvadnak már a szőnyegek, a stadionban evvel szemben nincsen víz és fűtés, a labdarúgók a Hejőcsabai Cement- és Mészipari Rt. sporttelepén edzenek. Hogy mekkora lelkesedéssel, az könnyen elképzelhető: tizenhárman pert nyertek az elmúlt héten a DFC Kft. ellen első fokon, így ők szabadon igazolhatók, míg a többiekhez - például Notához, a PNB egyik legjobb kapusához, akinek decemberben lejárt a szerződése - elmondása szerint hozzá se szólnak azóta a vezetők. Kisebb dolguk is nagyobb annál, mint hogy holmi labdarúgókkal foglalkozzanak.

Most úgy tetszik, elzavarta őket a népharag, de a diósgyőri lélek egyensúlya evvel nem biztos, hogy helyreáll. Az őszi menetelés ezek után töretlenül aligha lesz prolongálható - még akkor sem, ha a népszerűségéből a nyilvánosságra jutott fizetése okán sokat vesztett Tornyi folytatja tovább, és sikerül valami csoda folytán Egressyt, Kuttort, Kulcsárt, Kisert és a többieket megtartani. Jelenleg még azt sem tudni, lesz-e tizenegy fő egyáltalán, akik a gyepre valami kvázicsapatként majd kifutnak. Csak annyi biztos, elvettek megint valamit - reményt, illúziót, hitet, hogy sikerül - egy jó időre attól, akit a rossz sorsa keletre vetett. Ráadásul ő az, meg az üres kassza, aki - miközben elnök és játékos hátra se biccentve lelép, elhúz, megpucol - biztosan itt marad. Szidja az anyjukat, várja az újakat, kezdi elölről, csinálja tovább.

Keresztury Tibor: Amikor Kelet elesett

Debrecen felett borús az ég, szenved a csapat, dörmög a nép. Dobogó helyett a szezon felénél szolid középmezőny, az UEFA-kupa megint elmarad, napjaid, Dunai, végesek. Az irodalmi napok meghívott szakértői - Darvasi, Kukorelly - az FTC ellen ugyan még láttak biztató jeleket, de ők messziről jöttek, nem tudhatták, hogy kelet már korábban elesett. Meg lett pedig mondva még a nyáron, hogy nincs esély. Hogy bevégeztetett.

Amikor még minden rendben lévőnek tűnt: Diósgyőri FC - Kecskeméti TE 95/96 (1996. május 27.)

Az, aki a német-horvát és a cseh-portugál EB-negyeddöntő helyett önszántából, józan állapotban a Diósgyőr-Kazincbarcika-mérkőzés megtekintését választja, komoly embernek aligha tartható, kocám se bíznám rá. Szerény, de színvonalas küldöttségünk mégsem röstellt útra kelni azon a bágyadt vasárnapon, hogy dacolva a Görbeháza-Leninváros-Nagycsécs-vonal viszontagságaival, az észérvekkel bátran szembeszálljon. Négy szívember haladt ott a tájban tízezer hasonló felé, a tudásra szomjasan, érzelmi alapon. Kissé híg volt persze így is a stáb: Debrecen öt élő Diósgyőr-hívéből - Gulyás Károly zöldséges, Simon Attila filozófus, Kónya György videótékás, Saca redőnyös, alulírott - kettő a távollétre igazolást máig nem hozott.

Ahhoz képest, hogy Verebes szerződtetésével a feljutás kérdése, úgymond, már hónapokkal azelőtt megoldódott, kellett izgulni. A tét nem volt csekély. Pontosan persze - a jó MLSZ-nek hála - az utolsó fordulóban az sem volt tudható, hogy hány jut fel simán, hány lesz osztályozós: az emberek fejében ebből adódóan, érkezés után látszott az arcokon, jelentős zavar uralkodott. Valószínűbbnek az tűnt, hogy az NB I-ért majd csak a második játszhat; ehhez a feltétlen győzelem, s a Tiszakécske nevű - elsüllyedek szégyenemben, de le nem tagadhatom: - rivális csapat szíves hazai döntetlenje volt kívánatos. Ámde ha nálunk az osztályozó, az ősi ellenséghez méltó szeretettel fogadott Barcikánál az NB II-es tagsággal járó sportstátus forgott veszélyben, kellett a pont a szemtelennek, nem volt a meccs sajnos eladó.

A világ rendje hamar helyreállt, bár a nyitány nem volt túl biztató. A mágus fő aduja, bizalmasa, bombaszerzeménye ugyanis mázsás testét bánatunkra civilben vonszolta ki, Pintér Attila intelligenciája nélkül pedig félő volt, hogy tartását veszti a sajnálatos módon összesen négy darab futballistát (Vámosi, Dancs, Tóth Gy., Farkas A.) felvonultató csapat. A publikum azonban bízva bízott, bázisán a híres nyugalomnak, mellyel a másodosztály kínzó megaláztatását hosszú éveken át komolyabb lázadás nélkül tűrte el. Egy szív volt, aki ott szorongott, egy dobbanás, zúgott a lelkes biztatás. Barcikában mindenki cigány, nem lehet a Diósgyőrrel kiku-kori-cázni. És megvolt a gól, és bemondták,hogy a Kécske, ha van ilyen klub, ikszre áll, Verebes a mágus, indult a karnevál, reszkess, Fradi, add meg magad...

...Aztán már csak arra emlékszem, hogy kilenc emberrel valahogy sikerül egyenlíteni, és bemondják, hogy a Tiszakécske győzött, hogy körülöttem többen, ahogy mondom, bőgnek, meg hogy sodor vagy négyezer proletártest a klubház elé, a nem sírós populáció. Adjátok ki őket, adjátok ki őket. Leginkább az a buzi Verebes van híva, meg az elnök, Kövy Zoltán, gyere ki, vár a tömeg idekint. Rendőrkordon, kődobálás, önkívület, gumibot. Kúszik ki egy barcikai, a másik, mint a nyúl, oson, meg ne sértődj, nem te kellesz, de ha így félsz, megfogunk. A tömeg őrjöng, vért akar, egyre nő a zűrzavar. Próbálja a mieinket a vendégbuszra tuszkolni fel, húzzanak falura, oda valók. Aztán egy nagy orrú kiválik, túlordít mindenkit, gyakorlott szóvivő, látszik, mert tisztelik, meg van veszve teljesen. Tréfát nem ismer, forradalmi alkat, a kezében lobogó, azt szaggatja, tépi, ahogy kérdésekbe önti egy egész régió közös bánatát: Ott vagyok Hatvanban? Ott Kecskeméten? Ahol játszotok, szemetek, mindenütt? Rendőr kerget? Üt-vág, vonatra lök? Ötezrembe kerül minden vidéki út? Oszt még be se rúgtam rendesen? Itt vagyunk tízezren? Nem számít, csak a pénzetek? Lóvét néztek, soha egyebet? Hogy Miskolccal mi lesz, nem érdekes? Futball keleten nem lehet? Tiltja az a mocskos MLSZ? Várjunk megint éveket? Utazzak Kabára veletek? Nincs nektek szívetek, lelketek? Ez a produkció, oszt bevégeztetett? Élcsapat csak pesti meg nyugati lehet? A miskolci szophat csak, ember nem lehet? Szartok rá, hogy kelet elesett?

Szarnak rá, mordult a nép, mikor kiemelték, szarnak rá ezek, hogy elesett.

Keresztury Tibor: Van feltámadás

Milyen érdekes dolog ez nálam, erre gondoltam Görbeháza táján, a 35-ös úton, szombaton ebéd után. Ez a Diósgyőr-ügy mármint, ez a teljes bekattanás. Hogy haladok itt, küzdök a tereppel, mintha nem volna más dolgom, Miskolc felé, egy valószínűleg néma stoppossal az oldalamon. Hova futok, mit keresek, mit remélek, mit akarok, hülye vagyok egészen. Aztán Nagycsécs és Sajószöged közt az jutott eszembe, hogy ebben a szánalmas magyar futballvalóságban a Diósgyőr számomra régóta nem egyszerűen egy csapat neve, hanem metaforaként érdekes - erre a gondolatra inspirált a táj. Keletet jelent, megtört, ám időről időre feltámadó önérzetet, a másodosztályú létezés megaláztatását. A mindig elrabolt esélyt, és a remény érthetetlen, ciklikus önmegújulását. A vágyat jelenti, hogy lehessen itt is valamire büszke az, akit a végzete ide vetett, erre a szomorú, durva vidékre, ahol a stadiont kivéve a fű is ritkábban terem. Ha már amúgy sincs semmije, legyen egy csapata legalább. Lehessen tartozni valahová.

DFC - III. Kerület 96/97 (1997. június 7., osztályozó visszavágó)

Itt jártam, s lett volna a gondolat nyilván még mélyebb is, de Muhinál az utasom azt mondta: hööö. Élt még ezek szerint, egy ideje így le volt esve a feje neki, fel is merült bennem egy kanyar után, hogy megállok, oszt kilököm, ha még egyszer rám esik. Most meg mutogat hevesen, közlésvágy van benne, mint aki meglátta az úticélt. Hikk, csuklott egy rettenetest, lassítsál, testvérem, hikk, hikk, hikk, aztat ott meglövöm. Egy mackósra mutatott a bányató előtt, ott állt a többi közt, lila zokni, magas sarok, magozott erősen. Tutira mehetett az emberem, magam biztos ki nem szúrtam volna éppen ezt, hogy úgy mondjam, nem volt indokolt, dehát amúgy is családos ember vagyok.

Ilyen pont a Diósgyőr is, mint ez a köpködő, lepusztult démon, folytatódott a gondolat, miközben a barátom a bokrok felé kart karba öltve elosont vele. Semmiben sem különbözik a többitől, nincs extra, semmi meglepetés, legfeljebb egy kínkeservvel kicsiholt, kiszenvedett élvezet - és annyi ember holtbiztosan mégis rámutat, ő kell neki, senki más. Lám csak, Nyékládházán, ahogy a zászlós, kereplős, tülkölő autókaraván összeáll, s a falvak felajzott népe a konvojjal egyesül, engem is felizgat, alig titkolhatom. Haladunk lépésben rá a nőre, az ablakokban minden kéz kettőt mutat; vár szerelmünk, lazít már, vetkőzik, hívogat, nagy coitus lesz, gruppenszex, orgia, nem vitás.

Szemenszedett szotyolamag, jó meleg, ordított a kedvenc makukásom, mikor kilőtt tankként begördültem, mivel Mályinál az izgalomtól a komplett kipufogó leszakadt. Megjöttek a tévések is, vegyük fel gyorsan, mondom nekik, a részemet, mert kezdéstói nem tudok jotállni sajnálatos módon semmiért. Onnantól, ha tanácsolhatom. roppantul figyeljek a fejleményeket: vérfürdő vagy karnevál, valami tesz itt máma biztosan. Nézem a sok kiéhezett arcot, négy éve van várva ez a nap, amikor a lidércnyomás. adja az úr, végre megszakad, s kisüt a nap a Vasgyár felett. Egyelőre azonban még az eső szakadt, s úgy három órát kellett várni, hogy újra emberek legyünk. Két gól volt a feltétele, s a hit, hogy a túlerőtől a III. Ker. TVE majd megrogyik, a szent akarat előtt széttárt karral meghajol. E hitben forrt ott eggyé a lassan megtelő stadion, feltámadunk, borult rám egy könnyes, őszhajú arc meghatottan, ismeretlenül, szétkenve taknyát a vállamon. Nem kétséges, szólt az operatőr, Jézusnál az NB I. itt máma egy kicsivel fontosabb, de ez csak neki volt, a pestinek, új tapasztalat. Nem jött hiába legalább.

Ment a petting odakint, a szökdécselő ráhangolás az aktus előtt - akinemugrálfradista, akinemugrálfradista -; az öltözőben síri csend, sápadt, de kőkemény arcokat rejtő harci dísz, piros-fehér hajak, s csíkozás a fültől le az orrokig. Tizenegy mindenre elszánt indián, oroszlánt ettek, az tisztán látható. Azokért szállnak harcba ott kint, ők a tét, a bennük utolsó reményként, végső szalmaszálként bízó húszezer, plusz a fejenként egymillió. A Mester megfontolt, nyugodt, nem húzza túl a pillanatot, hibátlan törzsfőnök, a bölcs Csingacsguk maga. Mindent tudtok, ennyi a lényege, s hogy ne legyen mégse a perc túlzottan drámai, Latabárról mond el egy történetet, nem akart felülni a lanovkára, vagy mire, merthogy, úgy mond, leszakad. De művész úr, húsz éve nem szakadt le egyszer sem, mondták neki, ja, ha tegnap leszakadt volna, akkor felülnék. Áll körben a törzs, néznek lefelé, nem nagyon érti a tanulságot velem együtt senki, de induláskor összehajolva olyan Diósgyőrt ordítanak, hogy a klubház megremeg.

Aztán a harc, csúszva-mászva, az utolsó vérig, ahogyan kell. Érzem, hogy megköt bennem az izgalom, nem bírom némi, pásztázom inkább a tévésekkel szektorszám az arcokat, díjnyertes szociofotó lenne mindahány. Menekülünk aztán a petárdák elől, elborít mindent a füst, ledolgozta a hátrányt a csapat. S a valódi extázis aztán, a második gól után - ahogy az élet értelmet kap megint. Valaki mellettem felzokog, s összekulcsolt kézzel az égre néz. A nyakamba ugrik valahonnan fentről egy bugyogós cigánygyerek, meg akar csókolni mindenképp. Fut a stáb, menti a technikát, ez most itt közvetlen életveszély. Van még egy fél óra, nyom nagyon a Kerület, nem lehet kihúzni, nem lehet kibírni, én bemegyek, fel kell neveljek három gyereket. Egy szobor áll az öltöző folyosóján, homloka a falnak döntve - így nézi a jó szertáros gyerekkorom óta a fontosabb meccseket. Beállok mellé, hallgatjuk a morajt, vizsgáljuk szótlanul a repedéseket. Adjon ásványvizet, mondom neki aztán, hogy mégis valami legyen, két nap lesz ez a negyedóra így, betonba öntött rémület. Kint találtam aztán újra valahogy a testemet, a partvonalnál tartott egy hát, a Zsoldos security háta, fújd már le, mocsadék. Egy pillanat még, s aztán az őrület: Miskolc szombaton, 18 óra 19 perckor felszabadult. Minden egybefolyt, összekeveredett. Ki az ott, miért szalad egy Kiserről letépett gatyával, olyan ismerős. Jé, hiszen az én vagyok. Aztán megpróbálják a játékosok a kádba beledobni a szerepéből teljesen kiesett megfigyelőt; ki itt a beszélő, s ki a szereplő, tényleg őrület.

Polgárig azt gondoltam rendületlenül: igen. Egy ilyen nap, az megmarad, az nem elvehető, s átélni egy ilyet, az nagy dolog. Boldoggá lett téve az a sok szerencsétlen, beleértve a krónikást. Hogy jönnek majd a kínos vereségek, de felállt most Kelet, kiegyenesedett, a sok sérelemért megfizetett. Hogy csak le lett itt most verve, ahogy a nép mondta, Budapest - vagy szerényebben szólva Óbuda, de az feltétlenül. És bár e szöveghez, bocsásd meg, Istenem, hálásabb téma lett volna az elbukás, miskolcinak lenni mégsem olyan rossz dolog. Így haladtam irtózatos hanggal, viszonylag ép önbizalommal a lebukó nap felé. De mire eljutottam volna addig, hogy akkor most van remény, elnyelte az autót a böszörményi alkonyat.