Diósgyőr, FA Cup Final

Sajnálhatja, aki kihagyta (videók a hétvégéről)

Először a városi tévé Sportpercek adásának felvétele, három részletben.

A szombati, Barcika elleni edzőmeccsről, valamint a teremtorna első napjáról:

A teremtorna második napjáról - a DVTK a Debrecen, a Nyíregyháza és a Borsod-válogatott ellen:

Bajzát Péter lett, kvázi bemutatkozásként (már a Barcikának is kettőt lőtt), a torna gólkirálya:

Következzen egy-egy amatőr felvétel saját magamtól, illetve Kun Petitől.

A vasárnapi megnyitó a lelátóról nézve - Nagy Béla, Helmeczy László (MLSZ):

A megnyitón a DVTK100 filmben hallható kislány élőben énekelte a szurkolói rigmust:

Még a szombati napon néhány videóinterjút készítettem a résztvevők közül párral.
Dobó Zoltánnal:

Kiser Lászlóval és Kulcsár Sándorral:

Őze Tiborral:

Végül pedig a szurkolói csapat két "szakvezetőjével, Márkus Imrével és Pechy Tiborral, régivágású drukkertársainkkal:

Ha nem is száz évre, de emlékezünk 1.

Benne leszek a tévében!..., azaz kamera elé kellett állnom ma, és ez megindította bennem az emlékezést.
Valójában az történt, hogy Juhász-Léhi Pista barátom kitalálta, a Borsod Online számára készített videósorozatában nem csak (régi) futballistákat szólaltat meg, hanem szurkolókat is, olyanokat, akiket ismer, s részben olyanokat, akiket a nagyközönség is ismerhet esetleg innen-onnan (pl. lelátóról). És volt olyan kedves, hogy engem is megkért: beszéljek kicsit a mikrofonba, hogyan-mikor lettem az, ami, mikre gondolok vissza szívesen a pálya mellett töltött időkből.
Ahogy az lenni szokott, a rendelkezésre álló pár perc csak arra volt jó, hogy elkezdjek gondolkodni saját diósgyőri mivoltomon; arra a legkevésbé sem, hogy mindent szóba hozzak, ami eszembe jutott. Kérdezte, mióta számítható drukkeri pályafutásom; melyik a legemlékezetesebb meccsem; hogyan és kivel járok ki hétvégente; na meg érdeklődött jelen blogról és hogy Norbival miként kerültünk a dvtk.eu szerkesztői "székébe". Ezeket mind elmeséltem röviden a filmfelvételen, bizonyára (jajaj! :) látható is lesz a Boon-on.

Hanem amik azóta is eszembe jutnak - és még nyilván sok minden más is fog, a következő napokban. Mert kevés gazdagabb dolog van a világon, mint egy futballszurkoló emlékezete. Mit tehetnék mást?, elmondom, leírom itt ezeket szép sorban, ahogy eszembe ötlenek.

Ebben a pillanatban például az, hogy - talán 1993-ban - az a Vác látogatott Miskolcra, amely emlékeim szerint aztán épp annak az esztendőnek a végén lett bajnok; az évtized első felében domináns csapata volt az NBI-nek. Én akkoriban a fővárosban egyetemistáskodtam, korántsem tudtam olyan ütemben hazautazni hétvégente, mint ahogy az itthoni meccsek következtek, többnyire akkor láttam diósgyőri focit, ha a DVTK Pestre látogatott. Ami akkoriban viszonylag ritkább volt, "köszönhetően" a másodosztályban töltött időszakoknak. De tárgyalt idényben épp megvolt az élvonalbeli szereplés, ám egy top-favorit Vác elleni tuti verést nem kockáztattam meg, mármint időben és útiköltségben: maradtam Pesten. Amit aztán hamar megbánhattam, ha jól rémlik, nagy bravúrral 2-1-re győztünk. És én másnap, vasárnap szó szerint fél Budapestet tűvé tettem, hogy Népsportot találjak! Több tíz kilométert utazgattam érte ide-oda, a Körúton, Budán, mindenhol, tucatnyi árust végigkérdezve, de sehol se volt. Már nem tudom, végül került-e elő belőle. (Fiatalok kedvéért: akkoriban az egyetlen információforrás a sportnapilap volt, amit az ember nem csak böngészni akart, de ilyen eredmény esetén személyes archívumában megőrizni is.)

Fővárosi tartózkodásom idejére estek olyan emlékezetes találkozók, mint ugyancsak 2-1-es győzelem a Hungária körúton, az Eurosport gólösszefoglalójába is bekerült Csízi-góllal egyenlítés a Béke téren (Csepel), Buliga káprázatos gólja a III. Kerület otthonában (ami nyomán életemben először és eddig utoljára másztam fel kerítésre! - az eufória elragadott), boldog lehet, aki ezeket átélte, nekem az volt az érdekes, hogy nem a maroknyi vendéghad tagjaként tettem, hanem magányos "hazai" nézőként, a Miskolcról érkezők közül senkit sem ismertem, úgyhogy egy-egy ilyen idegenbeli siker után kénytelen voltam magamban örülni, a kollégiumba visszafelé villamosozva. Hopp, villamos! Hogy szerettem az MTK stadionjához a Népszínház utcától vezető járatot és a tájat, amin végigdöcög! De érdekes volt Csepelre is kivonatozni. Ugyanakkor borzalmas élmény (de jó!) az a Gödöllőre tett ugyancsak HÉV-es kirándulás, aminek révén a Vadicska-féle gárda épp bekövetkező teljes széthullásának lehettem kábé egyedülő diósgyőri szemtanúja, zuhogó esőben, "a világ végén". (3-at kaptak, szánalmas körülmények között.)

Apropó, Vadicska! Nekem sok mai korosztályt képviselő DVTK-drukkertől eltérően nem a "második" Tornyi-korszak "aranycsapata" számít a mindenek fölött álló tizenegynek - persze, mindenre emlékszem, és boldog időszak volt, szinte felülmúlhatatlan sikerekkel -, hanem a Sándor István által épített csapat, amely, máig meggyőződésem, többre lett volna hivatott. A Dohot - Csízi, Dancs, Nasztasevszkij, Farkas - Csehi, Kőrösi, Csillag, Vadicska - Adzsojev, Subin összeállítás a legkedvesebb a szívemnek az elmúlt két évtizedből. (Az utolsó poszton azért lehetett volna jobb ember, de más nem jut eszembe. A többiek rendben vannak.) Rossz volt látni ennek az építménynek az összeomlását. (Stadler... ne is emlegessük.)

Az említett videóban is elhangzik, én 1991 óta (hét év másodosztály után feljutás, első meccs, a Siófok "FC Hollywood" érkezett és győzött magabiztosan) járok ki rendszeresen DVTK-t nézni, méghozzá az édesapámmal és az öcsémmel. Utóbbihoz kötődik közös szurkolói pályafutásunk legnagyobb sztorija. Sajnos, ennek elmesélésével meg sem próbálkozhattam a kamera előtt: ahhoz hosszú. Talán itt a blogon már szóba hoztam korábban. Tehát most csak röviden.
A testvérem néhány évig Sopronban élt és dolgozott. Egyszer nyári szünetben meglátogattam, őt és vele lévő barátnőjét. Pont azokban a napokban rendezték a Győr - Diósgyőr rangadót, úgyhogy átmentünk a szomszéd városba vendégdrukkernek. Ez volt az a bizonyos 5-4, amikor például Kiser minimum válogatott formában játszott és a csúcson lévő Tornyi-csapat abszolút megérdemelt diadalt arathatott volna. Ha a sors is úgy akarja. Az utolsó percek hazai fordítása nyomán félig elkeseredetten, félig mégiscsak fellelkesülve álltunk a lelátón a lefújást követően; addigra, bár nem ott kezdtünk, de még vezetésünk idején beálltunk a miskolci szektorba. Szóval ott tolongunk a több száz diósgyőri között, csak mi tudtunk, hogy a vonatunk vissza Sopronba hamarosan indul.
Bemondja a bemondó: a vendégdrukkereket kérjük, várják meg, míg a helyiek elhagyják a stadiont. Ebben a rendőrkordon is segít, amely nem enged ki. Előrefurakodunk, és magyarázni kezdjük: engedjenek, mert indul a vonatunk. A rendőrök "megnyugtatnak": a miskolci szerelvény megvár minket, mindenkit. Na de mi nem oda mennénk!
Pár perc tanakodás, és a hatóság dicséretére legyen mondva, csak megértették a probléma bonyolultságát. Hip-hop, felajánlották, hogy hármunkat rendőrautóba ültetnek, és kivisznek az állomásra. Juhé, végig padlógázzal a városon, a pályaudvarnál az emberek furán néztek, hogy egy szirénázó rendőrkocsi vágódik az épület elé, de csak három, futballbolondnak tűnő fiatal ugrik ki belőle, futnak a szerelvényhez, ami abban a pillanatban elindul, hogy felszálltak. Micsoda jelenet!
De rendben hazaértünk. (Mármint Sopronba.)
A következő évben - megint peches, utolsó percekbeli góllal vereség (Fehér Miklós) - hasonló konstrukció révén voltunk ismét jelen Győrben, de akkor már úgy terveztünk, hogy helybeli barátainknál alszunk a következő éjszakán; így is lett. Meccs után egy kocsmába ültünk be, és annyira jól esett, hogy a győri drukkerek, hallva a beszélgetésünket, más asztaloktól átszóltak és gratuláltak nekünk a csapatunkhoz, szóval ez annyira kellemes élmény volt, hogy még az Észak-Magyarországba is írtam róla utóbb egy jegyzetet. (Hm, meg kéne keresni.) Győr, Diósgyőr, dva bratanki?


Utólagos korrekció: nos, nem, utánanéztem, a Vác FC-Samsung ebben a szezonban második lett, és a következőben bajnok. De a mondanivalót ez nem befolyásolja.
Az említett két győri meccs jegyzőkönyveit itt találtam meg (lehet, hogy regisztráció nélkül nem láthatók az oldalak): 1997-98, 1998-99 Amiből kiderül, hogy itt sem emlékeztem pontosan, a két eredmény fordított sorrendben következett be. A sztorik viszont hitelesek.
És végül megtaláltam a Csepel - Diósgyőrt is, 1992-ből. Érdekes, az idő hogy eltorzítja a dolgokat, egy 74. percbeli egyenlítést úgy őriz meg a memória, hogy "az utolsó pillanatban"... Alighanem Csízi egyetlen élvonalbeli gólja lehetett - nem emiatt szerettük -, méghozzá abból a fajtából, amikor a találat szerzője maga sem gondolja, hogy miután labdába ért, az bekerül a kapuba. A csepeli stadion egyébként kellemes hely volt, már akkoriban nagy kivetítővel (!), a sport igazi hona; kár, hogy magával ragadta az elmúlás.

---

A videó, ami a fenti bejegyzés apropója volt


Az iménti kiegészítést (a linkkel, mert nem minden konfigurációnál látható a Boon beékelt videója) Norbi volt olyan szíves idetenni. De akkor én meg mellékelem az ő videónyilatkozatéhoz vezető linket! Mindkét anyag a "Piros-fehér másfél percesek" című sorozathoz készült, és egyik sem áll meg, hál'istennek, 90 másodpercnél :)

A magyar futball parizergyára

Rósa Dénes magyar labdarúgót arról kérdezik a sportnapilapban, hogy mit szól hozzá, csapata, a Ferencváros csak a 13-dik helyen áll az NBI-ben. Azt válaszolja, nocsak, annyiadikak lennénk? Mert hogy ő azt nem nagyon figyeli, nem nézi, úgymond a táblázatot, hogy "pontosan" hol is állnak rajta. "Sejtette" - mondja -, hogy nem valami elöl. Hát, tényleg nem.

A nagy dirrel-dúrral a másodosztályból felkerült - felmenedzselt - Fradi jóformán ott van, külfölditőkéstül, angol tulajdonosostul, lipcseistül és rósástul, újstadion-beruházásostul és így tovább, szóval kábé annyit hozott az őszön, mint a júliusban épp csak hogy megmaradt Diósgyőr. Ifikkel, másodvonalbeli kiegészítő emberekkel, innen-onnan szezonközbeni erősítésként összekapirgált játékosokkal. Ja, és itt még az edző is majdnem lemondott, az eredménytelenségre hivatkozva.

De vissza a nyitógondolathoz: szóval Rósa barátunk nemigen van képben, tulajdonképpen miként is szerepel az ő csapata. Hogyan működik a munkahelye. Mi a hétről hétre, napról napra elvégzett munkája eredménye.

Elmeséltem ezt az édesapámnak. A sommás vélemények embere, csak annyit mondott rá, "ezek", mármint a magyar focisták, "ilyenek". Tudniillik "mind". Szerinte csak azt nézik, mikor vehetik fel a pénzüket, meg kicsit edzenek, kicsit focizgatnak. Más nem izgatja őket. Mi tagadás, lám, van, akit az sem, kiesnek-e év végén vagy bajnokok lesznek... Csak szólna azért a menedzsere.

A sommás véleményekkel én nem szoktam egyet érteni. Nincs olyan, hogy "mind", meg az élet különben sem egyszerű, sematizálható. Hanem azért a bennem lévő kisördög csak felteszi a kérdést: vajon a mi szeretett DVTK-nknál is vannak ilyesféle emberek? Játékosok, akiket ennyire foglalkoztat (csak), hogy hol és milyen eredménnyel szerepelnek éppen? Akiknek netán a meccsek végi közönséghez törleszkedés is csak nyűg, mert tíz perccel később ülhet autóba, hogy hazainduljon végre? (Független attól, hogy városon belül vagy az ország egy más tájára.)
Fogalmam sincs. Kíváncsi lennék.

Persze, nem várok névsort. Elvégre ki tudhatná (biztosra). Meg illúzióromboló is volna. És akkor onnantól hogy...?
Mondják, az ember ne nagyon menjen a parizergyárba, mert megtudja az igazat.


(Lehetne egyik oldalról igazolná, másikról cáfolni a méltatlan feltételezést, mondjuk, most szombaton, az Üllői úton, több száz vendégdrukker előtt, értésére adva Rósának és társainak, hogy ők bizony immár csak 14-15-16-dikak, a Diósgyőr meg előrelépett legalább két helyet, bottal üthetik a nyomunk!)

(Persze, tudom, előtte még kupameccsen kellene helyt állni itthon a 3-0-ás előnnyel érkező MTK-val szemben... A felkapaszkodást ma rizikó nélkül el lehet kezdeni - 4-3-as összesítéssel kiesni se volna tragédia -, hogy hétvégén csak folytatni kelljen.)

Emlékek, emberek és az elbontandó lelátók

Itt, a blogban, egyik kommentjében kértek meg, hogy készítsek pár fényképet, amíg még áll, a keleti lelátórészekről: hadd lehessen legalább képileg megörökíteni a neten. (Talán egyszer, pár év vagy évtized múlva, majd valaki virtuálisan reprodukálja, és olyan cyber-sisakkal a fejünkön ismét álldogálhatunk majd, meg sétálhatunk az elmúlt évtizedekben megszokott lépcsősorokon.) Tegnap délután volt rá másfél órám, kimentem, hogy legalább kívülről fotózgassam, ami egy hét múlva már talán nem is lesz többé.
Az utcán hamar megszólított egy ősz hajú úr, láthatóan helybeli lakos, akit nem kellett sokat kérdezgetni - egyáltalán nem; más talán úgy mondaná: lerázni sem lehetett volna..., igaz, nekem eszem ágában sem volt -, szóval mindjárt elkezdett mesélni a régmúltról, amint kiderítette, hogy "történészi igénnyel" kattogtatom ott a fotómasinát. Elmondta, hogy anno, a hatvanas években maga is jelen volt az építkezésen dolgozó sokezernyi kommunista műszakos között, kicsit később kiderült ráadásul, hogy családja révén ezer szállal kötődik a diósgyőri (és perecesi) futballtörténelemhez.
Személyes történetén keresztül még jobban érzékelhetővé vált, mennyi minden "elvész", óhatatlanul, a legjobb szándék mellett is, amikor valami régit a felújítás, a korszerűsítés szándékával lebontanak... Mert amelyik fal és oszlop ledől, az örökre eltűnik - bármi emelkedjék is onnantól a helyén, akár magasabbra is.

Szóval beszélgetés közben egyszercsak ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy előkapjam kamerámat (E90), és felvegyek legalább néhány percet a nosztalgikus - ám a legkevésbé sem összeszedett - előadásból. A két részlet egyike sem valami remekmű; inkább csak arra szolgálat, hogy inspirálja a profi (televíziós) riportkészítőket, menjenek ki ők is a helyszínre és próbáljanak hasonlóképp kínálkozó alanyokat elkapni.

A két videórészlet a Youtube-on:
„Foczkó, Boczkó, Molák, Polák”
„Ezt nem lehet kitörölni, nem?”


(Az első sztoriban elhangzó „legendabeli” névsort illetően csak a hallásomra tudtam támaszkodni. Annyi bizonyos, hogy Foczkó nevű játékos szerepelt a fél évszázaddal ezelőtti Perecesben, talán a Futó testvérek egyike volt ő, még eredeti nevükön, de a többi névben teljesen bizonytalan vagyok. Kérem, aki többet, biztosabbat tud, tájékoztasson!)

Van, aki még a sportélményért jár stadionokba hétvégente

Az biztos, hogy mióta - konkrétan 1991, egy DVTK-Siófok meccstől - gyakorlatilag száz százalékos rendszerességgel járunk Diósgyőr-mérkőzésekre (családilag), abban az időszakban a futballszurkolás és a politika között nem volt semmilyen összefüggés. Az embert kikocsizott szombatonként a stadionba, felállt a lelátóra, aztán vagy csendesen nézte a gyepen történő dolgokat, vagy ordibált, ami épp eszébe jutott, vérmérséklet szerint; és mindez nem volt ideológiailag semmivel sem összefüggésben.

Tartott mindez körülbelül három évvel ezelőttig, no, nem mintha addig soha egyetlen politikailag determinált jelkép nem tűnt volna fel a tribünön, de hát több ezres közönség ma már tán sehol a világon nem képzelhető el egy-két zászlónyi (neo)náci szimbolika nélkül - mindenesetre egyszer csak hirtelen vége szakadt a békés ideológiamentességnek a szurkolás világában. Megjelent kábé tucatnyi úgynevezett Árpád-sávos lobogó.
Na, most ez vagy kifejezetten tetszik valakinek, és akkor az örülhet a szívének oly kedves látványnak, vagy ellenkezőleg, határozottan nem tetszik, mert frusztrálja az akarva-akaratlanul megelevenedő világnézet, továbbá ott van az a hatalmas tömeg, akit meg egyszerűen nem érdekel futballpályán a politika, úgyhogy simán csak bosszantja, hogy páran ráerőltetik a témát, vagy elegánsan mondva, kéretlenül tematizálják a drukker-kultúra eme színtereit.
Nem sokat olvasok fociszurkolói fórumokat, illetve sporthírek online kommentjeit, de ha jól tudom, ezek a fórumok hemzsegnek a fenti gondolatmenetbe illő olvasói megnyilvánulásoktól. (Prózaibban: ilyen posztokban még több és gyakoribb a zsidózás, cigányozás és különösen a magyarozás, mint a net egyéb hasonló helyein.) Szimplán sportról ma már jóformán lehetetlen beszélgetni, csak sportról és semmi másról.
Mint említettem, családilag, azaz édesapámmal és öcsémmel, egy szűk körű kvázi-ulracsoportot alkotva lassan két évtizede ott vagyunk minden találkozón, egy ideje évről évre bérletesként, jómagam mikor Pesten egyetemre jártam, a DVTK ottani megjelenéseit is személyesen tekintettem meg, s jópárszor előfordult, hogy egyéb helyszíneken is jelen voltam. Szabad engem Diósgyőr-szurkolónak tekinteni? Azt hiszem, igen, méghozzá a legodaadóbb fajtából. Ez szerintem nem érdem, pláne nem dicsőség, mint ahogy nem is szégyen - tény, ami privát érdeklődésemet, popkulturális preferenciáimat tükrözi.
Viszont eltökélt szurkolói minőségemet illetően még sohasem kaptam semmilyen meghívást. Írd és mondd: soha. (Na, egy kivétel, de abban se volt sok köszönet: tavaly mint bérletes, a klubtól - ezt megírtam itt.) Pedig, épp olvasom a neten, nemrég Diósgyőr-szurkolók vettek részt, "mindnyájunk" nevében, egy jobboldali politikai színezetű egyeztetésen (ha minden igaz, Szegeden). A fenébe, hogy ilyen szurkolói összeröffenésekre engem nem hívnak! Merthogy, mint írják, mindenféle csapatok drukkerei képviseltették ott magukat. A jövőről meg együttműködésekről értekeztek. Nota bene, Budaházy György társaságában, akinek barátsága mostanában éppenséggel nem a legjobb ómen... Azt hiszem, afféle mélymagyar érdekszövetség köttetett ott, ahol nekem speciel tényleg nem lett volna helyem, nem is ezt akarom megreklamálni. Hanem épp azt, hogy az "igazi" szurkolói lét és "teljesítmény" mintha egyedül ezáltal volna csak visszaigazolható manapság: hogy az ember ott van-e ilyen-olyan szélsőséges megmozdulásokon. Márpedig én még sose voltam, édesapám se, egyikünk sem lesz később sem, soha.
Ellenben már az foglalkoztat minket napok óta, hogy akkor idén is vásároljunk-e megint bérletet - hármat!, az 40-50 ezer forint!, a mai világban, ahogy mondani szokás -, és egyáltalán lesz-e kitől, lesz-e hol. És ha igen, mikor. Már a Vasas elleni Liga-kupa találkozó előtt? Vagy a hétvégi Debrecen-meccs előtt? És mikor vegyük: már idejekorán - vagy inkább várjuk meg, "érdemes"-e egyáltalán 2009-2010-ben a DVTK-stadionba járni?
Nem mintha a kérdés egzakt számításokon alapult volna valaha is. Járunk, mert... mert ez így alakult. Az ember drukker, oszt annyi. Szeretjük a sportot. Csak politizálni ne kelljen érte/miatta. Kérem.
Ja, és ne feledjem: számunkra, különben is, minden meccs ajándék.