Pacsizás a meccs végén (Fotó: Csontfej)
Mi maradt meg? Mindenekelőtt Jeknic két hibája. Az első csak nagy volt, a második óriási. Van ilyen, volt ilyen, sajnos lesz is ilyen. Nekem az fáj, hogy Jeknic az előző héten szinte tökéletesen játszott a Ferencváros ellen és hogy 0-0-nál történt az első. Nagyon kevés gólt lövünk - 14 meccsen 18 -, így hatványozottan érvényesül a hátrány, és a védőknek kellene stabilitást nyújtani, hogy a csatárok gólképtelensége esetén legrosszabb esetben is 0-0 legyen. Ehelyett...Az is megvan, hogy gyakorlatilag két, de talán inkább három részre lehet bontani a meccset. Az első gólig
A kaposvári gól után - főleg, hogy jött a verebesi taktika: gólra gól, amíg az előzőn bosszankodik az ellenfél - már nem maradt hely a kiugrásokra, ha valaki elkezdett húzogatni, azt is hárman fogták közre. Innentől az történt, amit a Kaposvár akart.
Aczél megtett mindent, cserélt ezerrel, de hiába hozta be az összes támadójátékost, a támadójáték nem lett jobb. Ennek a szakasznak kapcsán ismét fel lehet tenni a rendkívül hülye kérdést, mi történik, ha előbb fejeli Huszák a gólt, még mielőtt Somodi - és a teljes védelem - hibázik? 1-2-nél ott lett volna az esély beszorítani a Kaposvárt, bármi megtörténhetett volna.
Két hét távlatából egyértelműen látszik, a másodikkal biztosan, de már talán az első góllal is eldőlt a mérkőzés. A DVTK nem tudott mit kezdeni a Kaposvár védelmével, mert meglepni nem sikerült őket az elején néhány gyors húzással, később pedig nem volt erre lehetőség. Had javítsam ki magam, egyszer sikerült a rajtaütés, de Lippai Ákos kiugrás közben elesett és még sárgát is kapott műesésért/reklamálásért. A kapu mögül nekem nem tűnt szabálytalannak, videofelvételt pedig nem láttam. A másik jelenet viszont érdekesebb, amikor 0-2-nél még az első félidőben Balajtit megütötték a 16-oson belül egy cselsorozat közben. Azt egy könnyebb sípú bíró biztosan befújja.
És ha már Balajti Ádám. Volt nyáron egy U19-es osztályozó mérkőzés a Kaposvár ellen, annak is a visszavágója, amin a lelátón ott ült Prukner is. Kísértetiesen emlékeztetett a Balajti és Lippai elleni védekezés taktikája az akkorira: nem baj, ha kicselez két védőt, majd a harmadik megállítja. Így is lett. Ami különbség, Balajtinak akkor elment a kedve a játéktól, le is cserélték, most nem. Ennyit ér egy kis rutin.
Végezetül még egy gondolat a meccs végi szurkolói reakcióról. Kicsit távolról kezdem: soha nem értettem azt, aki a lefújás előtt elhagyja a stadiont (kivéve, ha valami halaszthatatlan dolga van). Képes az ember egy/két hetet várni egy meccsre, majd akár egy órával - nem Magyarországon: órákkal - a kezdő sípszó előtt kimenni a stadionba, majd a végéről hazamenni. Az ilyen emberek miatt is szeretem a nagy feltámadásokat, mert általában nem vagyok kárörvendő, de ilyenkor igen.
Noszóval, a meccs végén, 1-3-as vereség után álltak a diósgyőri játékosok a pálya közepén és várták, hogy mi lesz. Igazából nem tüntetett a közönség, tapsra szerintem ők sem számítottak. Ennek a tanácstalanságnak lett a vége, hogy az elégedetlenkedők szépen elhagyták a stadiont - itt kapcsolódik az előző eszmefuttatás a Kaposvár elleni meccshez -, azok is, akik megvárták a végét.
Azt becsülöm a játékosokban, hogy egy vesztes mérkőzés után oda mertek állni elénk, hogy ezek vagyunk, ennyit tudunk, de azt beletettük. És meglepett a közönség reakciója - nem feledve, hogy a távozók miatt ez már más közönség volt, mint a meccs közönsége. Elsőre nem éreztem azt, hogy itt bármilyen taps járna, de utána én is lementem a kerítéshez, nem a konkrét meccs, hanem az őszi teljesítmény miatt. Az ismert nyári események következményekén akár sokkal rosszabbul is állhatnánk és tényleg volt néhány olyan meccs, amit élveztem. Emiatt pacsiztam a játékosokkal.
(Játékosonkénti értékelés ezúttal nincs, tanulság: egyből meg kell írni a posztot.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése