Ha valaki szívesen elolvasná, beszkenneltem az immár igen értékes aláírással gazdagabb papírlapot (olyan újságban jelent meg, amit "élőben" kevesen láthattak):
A másik U20-as válogatottbeli diósgyőrivel meg épp tegnap volt alkalmam (először hosszabban) beszélgetni, és kellemes kis interjú kerekedett ki belőle, s amiatt bátorkodom ezt is az olvasó figyelmébe ajánlani, mert kedvenc csapatunk ifjú tehetsége igen kedvező fényben tűnik fel benne, ráadásul tesz egy olyan felajánlást, aminek híre jó ha minél többekhez eljut. Íme, itt olvasható.
Mindez nem "privatizáció" akart lenni, hanem én is csak a magam módján élem ki a hétvégi nagyszerű eredmény felett érzett határtalan örömömet: ilyenkor az ember büszke rá, hogy ehhez a klubhoz - akár egyszeri szurkolóként, akár máshogy - köze van, pláne ha egyik-másik játékost még van is szerencséje személyesen ismerni. Ha kérdeznék a véleményemet a klubnál, arra biztatnám is az egyesületi vezetést, hogy ezt használja ki: tegye lehetővé, adjon alkalmat rá, hogy minél többen közelebbről megismerjék a mai focistákat, szorosabbá váljon a kapcsolat, mint amennyit kéthetente meccseken a pályaszéli kerítés (és az azon átnyúlva pacsizás) elérhetővé tesz. Találjon rá fórumokat, a hogy "péerezheti" a labdarúgókat, s aki alkalmas rá, azt tegye, úgymond, helyi celebbé. Nem titkolom, saját szakmámban ez irányba magam is megpróbálok minél többet tenni... talán már néhány héten belül láthatjuk az eredményét, addig nem akarom elkiabálni. És nincs mese, ebben a pillanatban (ezekben a hetekben) a két 19 éves srác a favorit, a top-téma, a sztori, a főszereplő.
Nota bene, a Fradi-meccs egyikükről sem szólt, azazhogy egyikükről mégiscsak, de azt meg legszívesebben elfelejtenénk. Viszont nem lehet elfelejteni a Ferencvárosnak - értve ez alatt most mindent, ami a "zöld-fehér" fogalomba beleérthető -, hogy sikerült elrontaniuk a miskolci ünnepet. Akárhogy is alakul ennek a kalamajkának a vége, ebből felhőtlen örömködés már nem sülhet ki. Legfeljebb a begyűjtött három pont miatti elégedettség.
Peti barátommal néztük tévén a szombati derbit, és úgy alakult, hogy felszabadultan ugrálni a szobában egy percig sem volt alkalmunk. Először, vezetés, DVTK-gól ide vagy oda, a félelem, a kötelező óvatosság kötött béklyót az ugrani készülő lábunkra. Ez megmaradt a szünetben is. A mai Diósgyőr is erre predesztinált minket, a főváros-fóbia is, nem beszélve a bírói ténykedésről... Komolyan mondom, ha egy játékvezető ilyet elenged-megenged, mint amire Balajti Ádámmal szemben ragadtatta magát egy, hm, játékos, szóval az ilyesmi simán "átmegy", akkor az ember miben merjen bízni?! - szóval ezek után az se biztos, hogy azt hirdetik ki győztesnek egy meccs végén, aki több gólt rúgott. Mi a garancia arra - persze, most azért már ironizálok -, hogy nem a DVTK-t és játékosát büntetik meg, amiért mindenki által látott módon arcával durván, sportszerűtlenül rátartott a vétlen fradista könyökére?...
Nehéz ezen túllépni, de kénytelenek vagyunk. Ugyanakkor nagyobb léptékkel nézve a jelenséget mégsem tudok. Annyit lehetett hallani az elmúlt három évben, hogy "a Ferencváros nélkül nem az igazi az NBI", hogy mennyire hiányzik a Fradika, és hogy micsoda méltatlanság, hogy azt a sok ezer igazi szurkolót elzárják az elsőosztályú meccslátogatás lehetőségétől. Például az inkorrekt Nyíregyháza és Kecskemét, amely nem engedte annak rendje és módja szerint a "100 százakék magyar" csapatot mihamarabb visszajutni jogos helyére! Még jó, hogy az MLSZ szemet hunyt efölött. Ne feledjük, emiatt valaki alaptalan túlzással vádolna, hogy a Ferencváros az a magyar egyesület, amelynek az MLSZ-vezetésben saját képviselője van. (Vagy legalábbis pár éve még volt, így, nevesítetten. Per pillanat nem tudom.)Szóval a fentiekkel ellentétben - amit pedig oly sok futball-közeli hivatalosság, nagy tekintélyű akárki hangoztatott ezekben az átmeneti években - nekem, bevallom, egy pillanatra sem hiányzott a Fradika. És ezt nem a diósgyőriként kötelező "ellenségesség" mondatta velem, és most sem. Hanem mert világos volt: az a jelenség, hogy van egy klub, amelynek a stadionjában rettegni kell, ha oda vet a sors; amelynek ha csapata nálunk játszik, szintén rettegni kell, de nem csak a stadionban, hanem jóformán az egész városban; amely csapat ha játszik, örök kérdés, hogy a játékvezetés meddig és mennyire bír pártatlan maradni; amely klubot tilos és elítélendő tevékenység nemhogy bírálni, de akár csak finom kritikával illetni, ám amely egyesületet segíteni úgyszólbván hazafias kötelessége mindannyiunknak... vagy különben kapunk a képünkre - na, tehát hogy ez a jelenség annyi időre tűnt el a magyar futballéletből, ameddig a Fradi. Nem volt (első osztályban) - ugye, hogy nyugalom volt? Hiányzott a fenének. Most, hogy megint itt vannak, egyből jönnek a balhék. És a bizalom elvesztése, az őszinte hité, hogy ez a játék, ez a bajnokság a sportról, a sportszerű versengésről szól. Meg az úgynevezett egyenlő feltételek illúziója...
Régi keserves sztorikat sok vidéki klub (de még az újpestiek is!) tudna mesélni, mi is, de legalább újabbak nem keletkeztek az utóbbi időben. Hanem majd most megint...?
Szóval akárhogy is alakul a zöld asztalnál ennek a botrányos véget ért találkozónak a sorsa, ebből igazán jól már nem jövünk ki. A magyar futball általános hitele is megkérdőjeleződött ismét, ennek semmilyen drukker nem örülhet, egy pálya, egy klub balhéi mindnyájunkra, az egész sportágra rossz fényt vetnek. És ne legyenek illúzióink: sokakban a dolog úgy marad meg, hogy "megint Diósgyőr-meccsen volt balhé". Vagyis "Pestre mentek a miskolci ultrák, és botrány volt, félbeszakadt mérkőzés". Pedig - és ezt most nagyon hangsúlyosan szeretném kiemelni, legalább magunk között -, amennyire én láttam, a tévében és videófelvételeken át, a vendégtábor most igazán példásan viselkedett. Nem is jogos a "most" kitétel: a Diósgyőr, a diósgyőri futballközeg napjainkban már jóideje igazából problémamentes övezete a sportéletnek. Egy-egy beugráló ember ha az egyesületnek okoz is pénzbüntetést (a szövetségnek pedig biztos bevételt...), tudjuk, hogy ez valódi veszélyt nem jelent, Miskolcon senkinek sem élete, sem testi épsége, de még a nyugodt szórakozása sincs veszélyben, ha a stadionba megy. És, lám, igaz ez idegenben is, Pesten is, egy ősi rivális - "gyűlölt ellenség" - oroszlánbarlangjában is. Nem a miskolci vendégek miatt történt, aminek történnie kellett.
(Annál ijesztőbb olyasmiket hallani, miszerint a kilencedik kerületi balhékeltők között már meccs előtt tudni-hallani lehetett, hogy ez a kilencven perc nem fog kilencven percig tartani...)
Nekem a vendgészurkolók 300-400 fős csoportjának képe úgy marad meg az emlékezetemben, ahogy a korai lefújás után - részben, mint utóbb kiderült, kényszerűségből - még sokáig a szektorában maradt, sőt, kihasználva a Fradi-stadion speciális építészeti adottságait, a lelátóról széléről "kihajolva", ahogy mondani szokás, "egymásra talált" imádott játékosaival, akik meg az öltözőablakból tették ugyanezt. Egészen példátlan élmény volt, még látni is!
Hát még átélni... De erről hamarosan Norbi barátom mesél egy külön posztban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése