Na, most mi lesz? (DVTK - Paks 0-0)

Eljött ennek is az ideje.
Miskolc az a város, ahol vereség után is megköszönik a szurkolók a csapatnak, hogy alkalmat adott nekik a meccslátogatásra, a drukkolásra, a reménykedésre. Tapssal honorálják a hajtást, az akarást, még ha az aktuálisan nem is hozott eredményt. Ezt fogalmaztam bele pár napja a Takács Petivel készített interjúba (előkerült a téma, és én lecsaptam rá, hogy felszínre jöjjön ez a számomra fontos kérdés), s így különösen meglepő, sőt, fájó volt látni, hogy a szombat esti meccs végén ez nem így történt. A lefújás pillanatában sejthető volt, hogy a szokásos egymásra találás most elmaradt, de azért sokáig reménykedtem, hogy mégsem, s úgy éreztem, a közönség legalább egy része ugyanígy van vele. Talán maguk a játékosok is. Perceknek tűntek azok a másodpercek, amíg a 90 zárultával még tipródtak egy darabig a gyepen, de nem külön-külön, ahogy a vereséget emészteni szokás, hanem egy csoportban, mintha tényleg azon tanakodnának (akár szavak nélkül), hogy "na, odamenjünk hozzájuk...". Nem jöttek, és kár érte. Ugye, van olyan mondás, hogy "Jóban-rosszban kitartani egymás mellett" - és örülnék, ha ez Diósgyőrben örökre igaz maradna.

Egy másik múlt heti beszélgetésemet is felidézném: Aczél Zoltánnal az került elő, hogy szakvezetőként már neki is "elege van" abból, hogy hajt a csapata - teljesítmény és eredmény kell(ene). És még egy egybeesés: lényegében ugyanezt írta le mai tudósításában a Népsport is, mondván, "a hazai labdarúgók derekasan küzdöttek, mentek előre (...). Csak éppen ezúttal játszani kellett volna."
(Na, persze, vágnék azért vissza a kedves tudósítónak, valamivel könnyebb ilyesmit leírni - játsszunk, nyerjünk, legyünk jó csapat -, mint szakmaként megvalósítani.)

De vissza az eredeti gondolatmenethez. Az edző maga is csalódott, nem titkolta ezt már a hétközi kupameccs kapcsán sem, ezekben az órákban meg épp azon izgul a Diósgyőr-szimpatizánsok netező színe-virága, hogy mennyire komolyan gondolta a lemondási szándékát (ha szándék egyáltalán, és nem pusztán elkeseredettség szülte ötlet); ki attól fél, hogy tényleg, ki meg attól, hogy visszavonja... Hát, hétfőre okosabbak leszünk. A magam részéről annyit mondhatok, nem szeretem sem azt, ha egy ismert arctól kell búcsút venni, sem azt, ha valaki félbehagyja (arra kényszerül) a megkezdett munkát.
(Edzőalkalmazási eszményképem a francia Auxerre, ahol a klub négy évtizeden át foglalkoztatta Guy Roux-t, mígnem bajnok lett a csapattal.)
(Pár évre rá elengedték.)
(Kisvártatva visszahívták.)



Ám legyen vége az okoskodásnak, hiszen ez egy beszámoló kell hogy legyen a Paks elleni, félsikerrel zárt derbiről. Norbi barátom kért meg, hogy ezúttal vegyem át tőle ennek terhét, mivel távol van, nem tudja szállítani a szokásos elemzését. Nos, nézzük.
Nagyjából úgy, abban a felállásban kezdett a Diósgyőr szombaton délután, mint amit a blogunk megelőlegezett. Különbség csak annyi volt, hogy Gohér - ugye, emlékszünk, mennyit bizonytalankodott már a balhátvéd posztján, kétségkívül meglévő erényei ellenére! - kimaradt, helyére, saját valódi posztjára a középre várt Horváth Gábor húzódott ki, belül pedig az űrt Viskovics töltötte ki. Alapesetben maga is egyetértenék ezzel az edzői húzással, csakhogy, sajnos, nem nagyon vált be. Horváth, miután sérülés miatti kihagyások után tért vissza, láthatóan nélkülözte azt a pozitívumot, amiért ideérkezésekor egyből elfogadtuk, mondhatni, megszerettük: hogy biztos ember, nyugodtan, sallangmentesen látja el feladatát. Most sokszor lassúnak tűnt, tétovának, nem ért oda könnyű labdákra, első sárga lapját is emiatt szerezte (sőt, az újsághírekkel ellentétben szerintem a másodikat is). És kiállították. Viskovicot kevésbé tudtam figyelni - közvetlen társa, Milicic jónak tűnt, páran a nézőtérről már "Borisz tanár úr" bekiabálásokra is ragadtatták magukat olykor -, de a Népsport így utal teljesítményére: "azt igazolta, hogy nem a pengés játékosok közül való". Ami azért baj, mert egyébként tudjuk, hogy védő létére nem ügyetlen.

A középpályán nekem speciel tetszett Ivancsics küzdése, sok mozgása, bejátszotta a rendelkezésére álló területet. Azt éreztem, hogy a legutóbbi hetekben felé megnyilvánult (szurkolói) bizalmat, amikor (tán többször is?) a meccs legjobbjának szavazták meg, és amit én indokolatlannak éreztem, most végre megszolgálta. Talán volt egy brilliáns passza is, azt hiszem, a mérkőzés elsőszámú diósgyőri gólhelyzetét az eredményezte. Hasonlóképpen emlékszem Búrányra is: ott volt végig, kilencven percen át, ahol kellett. A szokásos "szürke eminenciás" szerep.
Ami utóbbit illeti, kérdés lehet, hogy mennyire hiányzott mellőle az utóbbi időben állandó társsá vált Takács Péter. Nos, neki most, ebben a felállásban tényleg nem jutott hely, mármint úgy értem, nem volt, aki helyett játszhatott volna (12-en meg nem lehetnek a pályán, ugyebár), és hallottuk, hogy a héten sérülést szedett össze. Ennek ellenére a végén csak beállhatott, igaz, nekem, aki kiemelt szimpátiával figyelem a pályáját, most tényleg csalódást okozott: abban a kevesebb mint tíz percben mint ha ott se lett volna. A mozgásán látszott, hogy ez nem az ő napja.

Mint ahogy igaz ez, sajnos, az egész csapatra - legalábbis végeredmény tekintetében. Noha érdekes véletlen, hogy bár Aczél Zoltán maga nyilatkozza valahol, letargikus önkritikával, hogy ilyen kapu előtti eredménytelenséggel nem lehet előrébb lépni a tabellán, groteszk módon ez megtörtént vasárnapra virradóra: a friss tabellán a DVTK már nem az utolsó.
(Külön fintora a sorsnak, hogy oda az a Honvéd csúszott, amelyhez az év elején tőlünk távozott Sisa Tibor került akkor, s aki most meg lemondott Kispesten. És az a Sisa Tibor, akit most páran a miskolci futballbarátok közül visszavárnának a Bükk aljára...)

A mérkőzés krónikájához tartozik, hogy Szabó Viktor most sem növelte élvonalbeli góljai számát, ezen ugyan már kevesen lepődnek meg, annál sajnálatosabb fejlemény, hogy Apostu és Balajti Ádám sem tette ezt. Utóbbi ráadásul a meccs délelőttjén jelen sorok szerzőjének "ígérte meg", hogy délután betalál. Egyszer kis híján sikerült.

(fotók: boon.hu)

A játékosok egyenkénti értékelésére én magam nem vállalkoznék, ideiglenesen szakítva jelen rovat hagyományaival.
De idemásolom, hogyan pontozott a Népsport: Kovács Z. 0 - Bognár Zs. 6, Milicic 6, Viskovic 5, Horváth G. 5-2 - Vukadinovic 5, Búrány 6, Lippai 6, Ivancsics 6 - Balajti 6, Szabó V. 5 (Cserék: Lipusz 5, Apostu, Takács)

A neveken most végigfutva mégis hozzáfűznék még annyit, hogy Lipusz sem volt az az ember, aki élni tudott volna a lehetőséggel, pedig az utóbbi hetekben mintha kevesebb bizalmat kapna trénerétől, és szerintem ő maga is azt várná magától, hogy végre kulcsemberré váljon a Diósgyőrben - ne feledjük, egy éve volt például a mérkőzés embere is! -, Bognár Zsolt pedig az októberi újak közül végre bemutatkozhatott, csalódást nem okozva, mert az ő oldalán talán egyszer sem ment el a Paks; viszont a találkozó nagy részében nem is próbált fellépni a támadásokhoz. Na, igen: bár a vendégek eleve egy igazi csatárral kezdtek (Tököli), később meg ezen is "szűkíteniük" kellett a korai kiállítás miatt, nálunk jóformán végig maradt a négy védős rendszer. Laikus kérdezi: minek?

A meccs jegyzőkönyve a dvtk.eu-n, továbbá tudósítás az nso.hu oldalon.


És még egy link, érdekességképpen: Norbi már másfél hónapja készített egy olyan posztot, hogy "Aczél Zoltán gyakorlatilag lemondott". Nos, most "még gyakorlatibban" megtette - holnap megbeszélhetjük, így lett-e vagy sem.


PS.1.: Motivációs kérdés Aczél edző felé: Zoli, képes volnál kihagyni az esélyt, hogy az Üllői úton bravúr-győzelemre vezesd a csapatod?!

PS.2.: Édesapám üzeni, szerinte maradj inkább.