2010. augusztus 22., vasárnap

Rákospalota és Békéscsaba között félúton, Egerben

Nem tudatosan, de kivártam: a hétvégén mindkét kedvenc futballcsapatom ugyanúgy szerepelt, a Diósgyőr és a Dortmund is (utóbbi a Bundesliga 1-ben) 0-2-es vereséggel kezdte a hazai bajnokik sorát. Mindkét klub tipikus iparvárosban üzemel, tradicionálisan nagy közönséggel bír - hajrá, germanizmus! -, és sosem veti fel a pénz, sőt, az utóbbi évtizedben komoly anyagi gondok határozzák meg a mindenkori csapatépítést. (Persze, ha az ember látja a vadonatúj Signal Iduna stadiont, hétről hétre 80 ezres telt házzal, akkor itt véget is ér a párhuzam...)

Szóval kezdhetem a kesergés, de egyrészt a DVTK-Békéscsaba elemzését meghagynám Norbi barátomnak, ez az ő reszortja és bizonyára hamarosan jelentkezik is vele, másrészt én magam még az egri kirándulásról ígértem szubjektív beszámolót a dvtk.eu fórumában, és bármennyire is nem látszik a dolog időszerűnek, azért ne tűnjek feledékenynek.

Érdekes héten vagyunk túl amúgy, az általam nem látott rákospalotai vendégjátékot alapvetően mindenki dicsérte, aki szintén nem volt ott, talán még jobban, mindenesetre általános elégedettség öntötte el szurkolótáborunkat a - várt?, nem várt? - idegenbeli pontszerzés nyomán. Olyasféle kommentárokkal, hogy lám, jó lesz ez a Dobos, ez a Roszel a másodosztályra, Lippai, Zsivoczky meg egyenesen főnyeremény, milyen jó, hogy visszajött Rados, Gal, és a fiataljainkra is lehet számítani. Aztán ez a szemlélet némileg módosult Egerben, ahol pedig nagyjából azt nyújtotta a gárda, amit feltételezésem szerint a REAC ellen, csak annyival gyengébben, amennyivel (normál helyzetben is, hát még most) kisebb a kupa presztízse a bajnokságnál. Megtizedelve - nahiszen, mihez képest... - is jól tartotta magát végig a tényleg igen jó nevekből álló hevesiek ellen a csapat, mondhatni, simán vezettünk 2-0-ra, és csak az újabb sorozatos peches fejleményeknek köszönhetően úszott el a diadal. Végül jött a Békéscsaba, amikorra végképp volt már okuk - mentálisan - kifáradni a srácainknak - lásd 18-19 évesek -, és a balszerencse legyűrte legjobb erőinket is. Ahogy a Borussia a Leverkusentől két, felállt védelem előtt eleresztett lapos, "surranós" lövéssel kapott ki, úgy a DVTK egy fatális öngóllal és egy még szerencsétlenebbül bevédett gyenge kapurarúgással; ilyesmi miatt érdemes temetni egy (két) csapatot?! Dortmundban nem is jut ilyesmi eszébe senkinek - a dvtk.eu fórumán annál többeknek.

Nem tudom, az örök vészmadarak és bosszankodók (szándékosan nem mondok más jelzőket) közül ki mindenki volt ott Egerben szerdán, bár egész tömegek adták elő, mi a véleményük az ott történtekről, valójában csak körülbelül száz embernek lehet(ett volna) saját benyomása a látottakról. Más kérdés, hogy ugyan büszkén lehet hangoztatni, ezúttal is lenyomtuk létszámban a hazaiakat, de hozzá kell tenni, az egri tábor a maga mintegy ötvenfős létszámával tényleg végig biztatta az övéit, és nem véletlenül mondhatta a végén az edzőjük, hogy köszöni a közönségnek a nem szűnő lelki támaszt, ami hozzájárult a bravúros fordításhoz. Eltöprengtem: ha netán mégis mi jövünk ki győztesen a párharcból - ami nyilván legalább olyan életszerű lett volna -, ugyanilyen alappal nyilatkozhatta volna fentieket Benczés Miklós? Bizonyára megtette volna, de állítom, nem lett volna meg ugyanaz az alap. Mert a piros-fehér drukkerhad ugyan jelen volt, zászlókat lobogtatott és transzparenseket húzott fel, valamint szokás szerint sokat énekelt is - de én sem véletlenül használtam az előbb a "tényleg végig biztatta" kifejezést a másik oldal esetében. Álláspontom szerint ugyanis az, ha ötven-száz ember elutazik egy meccsre, mert szokott, és szeret társaságban utazni, továbbá szeret egy lelátón állni, ugrálni, dalolni, utóbbi révén azonban elsősorban önmagát szórakoztatni, hergelni, valamint az ellenfelet és a bírókat gúnyolni/gyalázni, az nem ugyanaz, mint biztatni egy csapatot. Szurkolni azt jelenti: 90 percen át, vagy legalábbis annak nagy részében - különösen amikor, úgymond, szükséges - a "Hajrá, Diósgyőrt!" és ehhez hasonló kiáltásokat hallatni. A "Ne add fel soha", a "Mindent bele" és effélék sorolhatók ide. Az az érzésem, bár statisztikával nem szolgálhatok, hogy a felsoroltak igen kis hányadát képezték a felhangzó repertoárnak. Ami egyébként nem meglepő: nagyon sok éve így van ez már Diósgyőrben. Valójában a csapat, ahogy a pályán szaladgál, konkrétan elég keveset kap lelkierőben a lelátóról. Más szóval, ami onnan jön, kis arányban alkalmas arra, hogy mentális energiát szolgáltasson a futballistáknak. Szemben azzal, ami az egriekkel történt.

Fentieket azért is bátorkodom kifejteni, mert a szerdához képest szombaton meglepően jó tapasztalatokat szereztem ugyanezen téren. A bajnokin igenis sok volt a "tényleges" szurkolás. És bár sem a konkrét produkció, sem a hosszabb távon értelmezhető helyzet a klub körül nem ad sok okot a diósgyőri híveknek, hogy felhőtlenül csak a lelkes drukkolásnak szenteljék magukat, ez alkalommal többé-kevésbé megtették. Örültem. Hol az úgynevezett ultraszektorból hangzottak fel valóban biztatást jelentő szólamok, hol - főleg a második félidőben, ahogy romlott az állás - az új lelátó bal (szemből nézve jobb) oldaláról. Megjegyzem, érdekes tanulmány tárgya lehetne, az idők során miként rendeződnek át a szurkolói "erőközpontok" a stadionbeli "mozgásokkal".

Hanem okoskodás közben lassan elfelejtem, hogy mit ígértem: sztorit az egri túráról. Nos, úgy történt, hogy Tóni barátom, a Borsod Online riportere ajánlotta fel, elvisz magával, részben haveri alapon, részben mert legalább jót dumálunk menet közben a kocsiban, részben pedig mert tudhatta, tőlem várhat némi segítséget a tudósítói munka során. Itt jegyzem meg, a sok bántó és taszító megjegyzés között, amivel számukra ismeretlen emberek tetteit és szándékait illetik a dvtk.eu kommentjeiben a felelőtlen és nagyotmondó hozzászólók, ami épp nemrég megütötte a fülemet, az volt, hogy egy mérkőzés boon-os tudósításában "miért nem ír már semmit az újságíró tíz perce?, hát nem történik semmi, vagy elaludt meccs közben?!". Felesleges volna magyaráznom, mert aki nem tudja és nem is igen akarja érteni, milyen munka másoknak az, aminek ő csak az eredményét élvezi ingyen, annak hiába is mondanám, szóval csak röviden: pokoli intenzitást jelent egy élő rendezvényen ott lenni, figyelni, megérteni a dolgokat, időnként rohangálni valamilyen plusz, avagy elszakasztott információ miatt, kérdezősködni, jegyzetelni, netán közben fotózni és videózni, valamint a mobiltelefonon rendszeresen beszámolni a szerkesztőségben ülő kollégának arról, mint írjon be az internetre, más esetben laptopot kezelni, megszakadó netkapcsolattal bajlódni, e-mailt küldeni... És még egyszer kiemelve a lényeget: közben megérteni a dolgokat. Csak gondoljon arra az egyszeri meccslátogató: hányszor van, hogy egy gól vagy helyzet után bután kérdezgeti a mellett állót, ki lőtte, ki adta be a szögletet, kit buktattak a 11-esnél...? A fene se tud ennyire odafigyelni. És az összes sárgát, cserét, azok percre pontos időpontját felírni, tételesen. Mindebben segít, ha előre a szervezőktől, edzőktől, kap az ember mezszámos összeállítást. És amikor nem? Sokszor nem. Vagy igen, de beáll valaki, akinek a száma nincs a papíron. Most szaladjak kérdezősködni, hogy ki az, vagy majd a végén? "Csúcs", amikor kérdezzük az edzőt, ki ez az új játékos, és azt válaszolja: nem tudom pontosan a nevét... (Menjünk csak messzebb időben: épp Pásztor József békéscsabai edzővel esett meg ilyesmi, éles NB I-es találkozón, a televízió nyilvánossága előtt, a kilencvenes években.)

Szóval elmentem Tóni barátommal, négy szem többet lát, két kéz két papírra jobban fel tudja írni, mi van, te, kérdezd már meg Vityát, kit cseréltek, kérd el Farkas Gabitól az összeállítást, hopp, hogy volt ez az előbbi helyzet, ja, és pontosan melyik percben kezdődött a hosszabbítás második félideje, hogy ki tudjam számolni, Iksz mikor kapta a sárga lapot!

Jól elvoltunk. Közben néha rendőrattakot kell fényképezni, vagy nézőtéri rebelliót, pálya szélén ápolt játékosra figyelni, edzői bekiabálásra, hangosbemondóra. Izgalmas, persze. Már az izgalmas volt, a fokozott egyenruhás-jelenlét miatt is mennyire tudunk majd közel parkolni a stadionhoz, bejutunk-e könnyen. (Jelentem, szerencsére mindkét kérdésre igen lett a válasz.) Még amikor a vendégszektorhoz tartozó bejáraton mentünk be, akkor is engedte a rendező, hogy a kerítésen átmászva kerüljünk a pályához, nem küldött el megkerülni az egész komplexumot. Egy másik helybeli főember pedig szinte kérés nélkül nyújtotta a két csapat pontos összeállítását tartalmazó papírlap fénymásolatát. Rendes klubnak tűnt ez az egri, meg kell mondanom. A pályája ugyan oltárian régi és lelakott, viszont stílusos: mint ha Dobó Istvánék fociztak volna ugyanitt valaha, két török ostrom közötti békés időkben. ("Bornemissza Gergely lő, Jumurdzsák kapus pedig hiába nyújtózkodik, gól!")

Milyen volt a meccs? Kicsit hasonló, mint a három nappal későbbi. Az idősebbek rutinosan és odaadóan futballoztak, kitűnt Dobos és Roszel fáradhatatlansága, ami inkább lelki értelemben veendő, mivel fizikailag éppenhogy mindketten megroppantak idővel: Attilát le kellett cserélni - részéről az volt a váratlan, hogy Lippaival és Zsivóval ellentétben mégis láthattuk szombaton -, „Rúni” pedig legalább akkora részét sántikálva töltötte a meccs végének, mint a Csaba ellen, ha nem többet. Rúgott/fejelt egy-egy gólt mindkettő, szépeket, látszott, elsősorban azzal veszélyes a Diósgyőr, ha azok veszik kezükbe a kezdeményezést, akik nem első-második-ötödik felnőtt mérkőzésüket játsszák életükben.

Ezzel együtt a fiatalokkal nekem nincs semmi bajom, Kovács Zsolt, Kovács Ádám nem okoz csalódást, vagyis inkább pozitívat. Szabó Dávid, Demkó Balázs és társaik személyében újabb tehetségeket fedez fel a szakvezetés, mert butaság őket kárhoztatni, hogy nem lesznek rögtön motorjai a jóval idősebbek csapatának; igenis szép, hogy egyből bevethetők magasabb szinten, és nem okoznak látványos csalódást. Illés Ricsi pedig lassan olyan, mint ha ki tudja mióta a DVTK középpályáját erősítené.

Nem vesztegetek egy szót sem holmi gazdasági vagy vezetési bizonytalanságra, pláne nem lehetséges befektetők jelenlétére avagy távolmaradására. Én ugyanis egy futballcsapat szurkolója vagyok, e minőségben írogatok itt a blogon beszámolókat, és szerkesztgetem társaimmal társadalmi munkában a klub hivatalos weboldalát, saját észből és jóakaratból táplálkozva. Nem egy gazdasági vállalkozásnak, nem egy "politikai manővernek" vagyok a drukkere - és végképp nem bírálója vagy fogadatlan ellenőre! -, hanem a DVTK-nak. Az pedig a fociról szól.

Bevallom, büszkeségre adott okot, hogy már a kezdés után nem sokkal kikerült (Norbi közreműködésével, MMS-ben elküldve) a klubhonlapra ez a helyszíni fotó

Kicsivel később pedig már le is cserélődött erre - lásd a sorozat nyitóképe -, ami az első gólunkat ábrázolta (a sorozat egésze pedig a következő másodperceket)

Videófelvételeim a találkozóról:
http://www.youtube.com/watch?v=WE-cD8mCpng

Itt mesélném még el kiegészítésképpen, milyen különös egybeesések tarkították a meccsnézést.
Mint említettem, a segítő közreműködés volt a fő "feladatom" a 120 perc során, figyelni, jegyzetelni, stb. De azért egyszer-egyszer előkaptam a Communicatoromat, hogy MMS- minőségű (azonnal elküldhető) fotót, illetve a Sony kamerámat, hogy jobb képeket, valamint videót is készítsek. Első alkalommal a kapu mögé álltam egy szögletünknél - Roszel mindjárt gólt fejelt. Mikor a kamerát kapcsoltam a be valamivel később, sikerült megörökíteni Bogyó lefejelt labdáját és Dobos emelését (2-0). A ráadásban, mikor veszni látszott a derbi, Tóni felvette: indítsam be ismét a videófelvételt, olyankor mindig gólt lövünk... Mint a fenti anyagban látható, a gombnyomás pillanatában Horváth Gábor betalált; más kérdés, hogy les miatt ez nem lett hivatalos gól. Viszont (majdnem) eldönthető általa, hogy az volt-e tényleg vagy sem.

7 megjegyzés:

  1. jó összefoglaló, gratu!

    a folyamatos szurkolás megsínylette a második félideji lelátói balhét: miután a két renitenst elvitték a jakabok, laciék is velük mentek.

    VálaszTörlés
  2. Köszi!
    Nem tudtam/tudtuk, pontosan mi történt a lelátón, mert annyira nem tudtunk odafigyelni. Látszott, hogy először valami "belső" balhé lehetett, mintha egymás között veszekedtek volna a mieink, később meg a lesgól és hasonlók miatt forrt az indulat, akkor rohantak oda a rendezők és a rohamsisakosok. Hogy pontosan ki mit csinált, arról nem volt/nincs infóm.

    VálaszTörlés
  3. A balhé.
    A keritésen belüli hiányzó fedelü vizelvezető árkok felett és a kerítésen tornázó erős szalonspicces fiatalok - illetve egy fiatal - és egy igen nagyranőtt "vörösnyaku" kollega(aki a Csaba meccs 79. pecében már a lépcső alján a kidobókkal beszélgetett!?!?!)közt bonyolódott.
    A kirobbantó okot nem tudom de csak egy kis lökdösődés lett belőle, "nekem ne dumálj" felkiáltással. Aztán lefogtak mindenkit. Aztán videóztak, aztán kiemeltek. Mindezt mniért nem tudom. Talán azt kéne valahogy elfogadnia a dicséretesen lelkes fiatalságnak, hogy akadnak az idegenbe utazók között kevésbé "lelkes" szurkolók akik nem annyira álandó bíztatásukkal mit jelenlétükkel támogatják a csapatot. Hazai meccseken nem is találkoznak ezek az emberek, mert a stadion különböző pontjain vannak. Idegenbe viszont akarva akaratlan egy kis helyre vannak összezárva. Valakit megávalragad az álandó "mindenki kezét látni akarom, ott a hátsó sorban is" - és még a nótákat is megtanúlja előbb vagy utóbb - valakit nem. Valaki ennek ellenére is csendben szemléli a mérkőzést valaki bekapcsolódik. Valakit pedig felbosszant ha "baszogatják", hogy szurkoljon már.
    Amig volt szurkolás addig kellemesen csalódtam a mieinkben. A korábban főleg alsóbb osztályú kupaellenfeleknél tapasztaltakkal ellantétben ide nem a "gyűlöletet" hozták el a fiúk, hanem az "idulj el egy úton..........azt fogják gondolni Diósgyőriek vagyunk" atiratot.
    Lám így is lehet.

    VálaszTörlés
  4. oroszati:
    Amit az utolsó bekezdésben írsz, nagyon tetszik.

    VálaszTörlés
  5. Reméltem, hogy nem vagyok egyedül ezzel a dologgal.

    VálaszTörlés
  6. nem vagy egyedül vele, személy szerint engem is idegesít, amikor felkiabálnak. ez általában a fiatalság sajátja, majd kinövik.

    VálaszTörlés
  7. Jó lett ez a cikk, csak még most olvastam, de tetszik.

    VálaszTörlés